Japán útibeszámoló – Két hét Japánban, V. rész: Himeji

A következőkben Szebellédi Tamás japán szakos hallgató japán útjának leírását folytatjuk. Ez az ötödik rész, amelyben Tamás Himejit, a leginkább pazar várkastélyáról híres várost, valamint a mellette elterülő Shosha-hegységet mutatja be. Jó olvasást kívánunk!

Ahogyan arra múltkor ígéretet tettem, jelenlegi fejezetünket a Himeji kastélyának és városának, valamint a mellette elterülő Shosha-hegység bemutatásának szenteljük. Ám még mielőtt hozzálátnék ennek az igazán különleges és szép helynek az ismertetéséhez, egy rövidke kitérő erejéig még vissza kell kanyarodnom Oszakához, hiszen a legutóbbi ide vonatkozó beszámolónak a végéről lemaradt egy kevéske a múltkori alkalommal, így annak ismertetésével még adós vagyok.

Oszaka

Ha emlékeim nem csalnak, valahol ott szakadhatott meg a beszámoló, hogy az Oszaka kastély megtekintése után sietősen a város másik, déli részén található Oszaka-öböl felé vettük az irányt, hiszen már csak kevesebb mint egy óránk volt elérni az ott esedékes sétahajókázást. Szerencsénkre nem késtünk el, még éppen ki tudtuk váltani a jegyünket a Santa Maria nevezetű hajóra a délutáni indulás előtt. Santa Maria, igen, annak a hajónak a replikája amivel Kolombusz Kristóf anno Domini 1492-ben eljutott Amerikáig. Habár a replika szó talán ezen esetben kissé erős kifejezés: a hajó mindössze csak külső kialakításában hasonlít egy XV. századi portugál bárkára, a belseje és a fedélzete viszont már teljes egészében modern, ráadásul méreteiben is kétszer nagyobb is annál. (de legalább hangulatfokozóként a fedélzeten helyet kapott egy életnagyságú Kolombusz Kristóf viaszbábú is)

Maga a sétahajókázás kb. 50 percet tett ki, ez alatt egy hatalmas kört irt le az Oszaka-öbölben, szépen be lehetett látni az egészet, közben andalító zene szól, na és persze a heves tengeri szél és a sós tengerillat élménye sem volt utolsó. Én leginkább a ‘jópofa’ jelzővel illetném az egészet, egyszer ha az ember idejébe belefér és éppen itt tartózkodik érdemes megejteni egy próbát vele, de egyébként szerény véleményem szerint azért közel sincs egy súlycsoportban a város nyújtotta egyéb turisztikai érdekességekkel, más programot emiatt lemondani nem érdemes. Azért egy rövidke videó álljon itt, hogy a puszta szavakon túl kicsit jobban visszaadhassam a fentebb elmondottakat:

körültekintés a Santa Maria fedélzetéről

A hajókázás végeztével következő desztinációnk a kikötőtől mindössze csupán egy kőhajításnyira található Oszaka akvárium meglátogatása volt, ami Japán -sőt, a világ- egyik leglenyűgözőbb akváriuma, kezdésképpen rögtön ott van az a tény, hogy ez a világon a legnagyobb ilyen jellegű építmény. A Kaiyukan-nak is nevezett akváriumban 8 emeleten és 15 tartályon keresztül szemrevételezhető a Csendes-óceáni térség élővilága, és ezek a tartályok nem ritkán több emelet kiterjedésűek, így még jobban lehetővé téve az óceán flórájának és faunájának tanulmányozását a látogatók számára. Nekem ezen felül még az nyerte el a tetszésemet az akvárium kialakítását illetően, hogy fölülről lefelé élőhelyük szempontjából fokozatosan vannak elhelyezve a különböző tengeri élőlények, értsd: a legfelső, nyolcadik szinten azok az állatok szemrevételezhetőek amik a víz felszínén, vagy kicsivel az felett élnek (még különböző tengeri madarak is szabadon repkednek az ember feje felett itt!), középtájt azok, amik viszonylag mélyen, de még nem az örök sötétségben úszkálnak (mint például az óriás cetcápa, a világon jelenleg ismert legnagyobb halfajta, az akvárium egyik fő látványossága), míg a legutolsó, első emeleti szinten pedig az óceán fenekén élő hatalmas pók rákok láthatóak, amiket egyébként máshol nem nagyon tekinthet meg az ember a világon, többek között a természetes élőhelyük megközelíthetetlensége okán. Nekem tehát nagyon elnyerte a tetszésemet az akvárium, és habár ugye most nem egy tipikusan Japánhoz kötődő dologról beszélünk, én azért mégiscsak ajánlanám mindenkinek, akit csak egy kicsit is érdekel mi található a nagy kékség alatt.

Az Oszaka akvárium épülete kívülről

…a csendes méltósággal álló császárpingvinek…

…a vígan ficánkoló delfinek…

Napunk -és oszakai programunk- utolsó állomása a szintén itt a kikötőben található Tempozan óriáskerék kipróbálása volt, mely méreteiben ugyancsak nem szégyenkezhet: 1997-es átadásakor még a világ legmagasabb óriáskereke volt, később azonban megelőzte egy másik japán kerék, a Daikanransa, majd kicsivel még később a London Eye. Éjszaka egészen impozáns látványt nyújt a maga több mint 100000 kivilágított neonlámpájával (amik mellett olyan jelzőfények is találhatóak, amik másnapi időjárást jelzik előre), de ugyanilyen lenyűgöző felülni a hatvan kocsijának valamelyikére, és tenni vele egy 17 perces kört. Gyönyörű kilátás nyílik a városra, többek között olyan látványosságokat lehet innen szemügyre venni, mint az Ikoma hegység, az Akasho-Kaikyo híd vagy éppen a Kanszai nemzetközi repülőtér, aminek külön érdekessége, hogy a víz felszínén helyezkedik el. Egy szó, mint száz, szerintem ez ismét csak megérte a 700 yenes jegyárat, az általa nyújtott élményt csakis a Tokió toronyban tapasztaltakhoz tudnám hasonlítani.

Ó, majd el is felejtettem: hazafele menet még betértünk egy szintén itt a kikötőben található hangulatos szuvenírboltba, ahol legnagyobb meglepetésünkre az ottani japán eladóhölgy meghallva a magyar beszédünket szintén magyarul szólalt meg! Mint elmondta, az utóbbi pár évben megfordult nála pár magyar vendég, és egy kevéskét így elsajátított a mi nyelvünkből. Persze nem sokat, a nyelvtudása mindössze csak olyan kifejezésekre korlátozódott mint például „Jó napot”, „köszönöm”, „tessék”, de akkor és ott ez egy igazán meglepő és kedves élmény volt a nap lezárásának 🙂

Másnap reggel összepakoltunk a szállodában, majd indultunk tovább shinkansennel Himeji városa felé. Az állomásig tartó utunk során azért még szorítottunk arra időt, hogy ha csak messziről is, de élőben is meglessük az Umeda Sky Building-et, amely Oszaka egyik legjellegzetesebb épülete, egy 173 méteres felhőkarcoló, ami főleg építészeti kialakítása miatt különleges (ahogyan azt a lenti képen láthatjátok is), két toronyból áll, melyeket a tetején egy ‘lebegő kert’ nevezetű kilátóhely köt össze, természetesen a turisták által meglátogatható. Külön érdekesség, hogy az épület másik végén, a föld alatt pedig egy olyan piac található mely Oszaka régi (XX. század eleji) hangulatát hivatott megidézni, egy hangulatos kerttel és szökőkutakkal kiegészítve.

Himeji

Egy kevesebb, mint 1 órás utazgatás után megérkeztünk tehát Himejibe, mely a maga több, mint fél milliós lakosságával a második legnagyobb város a Hyogó prefektúrában Kobe után (utóbbi a 95′-ös nagy földrengés miatt lehet ismerős sokaknak). Ezt leszámítva azonban nem lenne benne semmi érdekes, egy kellemes, nyugodt hangulatú városról van szó, ami viszont mégis kiemeli a szürke tömegből, az az itt található Himeji várkastély, ami önmagában elég ahhoz, hogy Japán egyik legnépszerűbb turistadesztinációjává tegye ezt a helyet. De miben is különbözik ez az építmény az országban szerteszét található egyéb várkastélytól, olyannyira, hogy az UNESCO az elsők között nyilvánította a világörökség részévé még 1993-ban? Az egyik fő indok abban keresendő, hogy ellentétben más kastélyokkal Himeji soha nem semmisült meg háborúk, földrengés, tűz vagy egyéb más katasztrófák következtében, mind a mai napig sértetlen és megőrizte az eredeti formáját, ami tekintve, hogy a történelme még 1333-ra nyúlik vissza, nem kis szó. Hihetetlen szerencsés kastélyról beszélünk tehát, hogy képes volt sértetlenül megúszni olyan eseményeket, mint Himeji bombázása a II. világháború során (ahol is a város több, mint 63%-a elpusztult), vagy éppen a fentebb említett 95′-ös nagy földrengés (talán még azt is mondhatnánk, hogy a kastély biztosan valamilyen égi oltalom alatt áll, aminek viszont ironikus módon ellentmond, hogy a vár egy bizonyos szeglete Japán szerte köztudottan elátkozott és kísértetjárta, de ennek ismertetéséről majd lentebb)

a Himeji várkastély

A másik ok magának a kastélynak a térbeli grandiózusságában és művészi szépségű megjelenésében keresendő: előbbiről annyit, hogy ez Japán legnagyobb kastélya mind közül, művészi kivitelezésének illusztrálására jó példa, hogy a kastély beceneve ‘Shirasagi-jo’, ami szó szerint ‘fehér kócsag kastély’-t jelent, mert a fő torony formája egy felszálló fehér kócsag szépségére emlékezteti a japánokat (ezen madár egyébként személyesen, élőben is megtalálható a kastély várfalain belül a kis tavacskák és vizesárkok közelében, sőt, Himeji hivatalos zászlajában is ő jelenik meg). Ezen felül a maga a természeti környezet sem elhanyagolandó, a kastély a mellette található Kokoen kerttel kiegészülve egészen lélegzetelállító szépségű látványt nyújt, ami sakuravirágzás és momojigari idején halmozottan igaz. Figyelembe véve mindezeket talán nem meglepő az a tény, hogy valahányszor olyan történelmi filmet forgatnak az országban, ami a feudális Japán idejében játszódik, az esetek 99%-ban biztos, hogy itt fogják a jeleneteket felvenni, még akkor is, ha az éppen aktuális történet szerint nem is a Himejiről, hanem valami egészen más kastélyról van is szó 🙂
Egy szó, mint száz, Himeji a japán kastélyok kastélya, a történelmi Japán élményének megkerülhetetlen kvintesszenciája, melyet az olyan turistáknak is meg kell tekinteniük idő és pénz függvényében, akiket egyébként nem ez a része mozgat meg Japán kapcsán elsősorban. Szomorú hír azonban, hogy egy pár évig még nem élvezhetjük teljes pompájában, de ennek okáról szintén kicsit lentebb, nagyon előreszaladtunk ugyanis, mert időrendben a vár előtt meglátogattunk ugyanis a város másik hírességét, ami pedig nem volt más, mint…

A Shosha-hegység

A Shosha-hegység sokáig amolyan érdekes oldalhajtásként szerepelt a helyi látványosságok között a nagy testvér, a Himeji várkastély mellett (vagy inkább annak árnyékában), ami igazán kár, mert maximálisan megérdemli a figyelmet ez a helyszín is. Az utóbbi 10 évben szerencsére felkapottabb hely lett látogatottság szempontjából, és ez szinte kizárólag a 2004-ben bemutatott ‘Az utolsó szamuráj’ c. filmek köszönhető, ugyanis rengeteg jelenetet abból itt forgattak le. De miért is érdemes ellátogatnia ide az egyszeri utazónak? Egyrészről itt is a csodás természeti környezetet tudom felhozni indokként, a hegy szinte teljes egészében fákkal borított, erdős terület, emellett a csúcs közelében (ahová vonókötélen működtetett libegő segítségével juthat fel az ember) remek túraútvonalak vannak kiépítve, amin végighaladni fizikailag kissé ugyan fárasztó, de maximálisan kárpótol a hely hangulata, a sűrű fák közül útközben előbújó boddhiszatva és buddhaszobrok, a koi pontyokban (biztosan ismeri mindenki, az jellegzetes piros-fehér színű halfajta, itt nyugaton népszerű tetoválástéma, állítólag szerencsét hoz) gazdag tavacskák, buddhista szentélyek, a harapnivalóan friss levegő, na és persze a lenyűgöző kilátás Himeji városára valamint környező hegyekre és dombokra!

kilátás a csúcsról Himeji városára

Szóval -rátérve most már ténylegesen a személyes élményekre- érkezésünk után ide vettük először az irányt, egy fél órányi buszozás után már kint is voltunk a város szélén a hegy lábánál, majd következett a fentebb is említett libegőzés a csúcs felé, ami újabb kb. negyed óra zötykölődést vett igénybe. Utóbbihoz egyébként egy japán idegenvezető hölgyet is „mellékeltek” a kabinban, aki a felfeleút alatt ejtett pár szót a város és a hegy érdekességeiről, igaz, ezt csakis japán nyelven tette meg. Miután kiszálltunk, magunkhoz vettünk utastársammal mindketten egy turistabotot (ilyet mindenki ingyen és bérmentve magához vehet kiszállás után az állomáson, viszont illik rá vigyázni és távozáskor visszatenni oda, ahonnan elvettük), majd végre nekiláthattunk a hely felfedezésének. Ahogyan előbb ecseteltem, fantasztikus hely, a rengeteg buddhista műemlék miatt van egy jellegzetes spirituális kisugárzása is, én a gyaloglás minden percét élveztem a néha meredek kaptatók okozta fáradtság ellenére is. A túra csúcspontja egyértelműen az volt, amikor 10-15 perces séta után megérkeztünk a hegy fő látványosságához, az Engyoji templomhoz. Ezt az atmoszférikus buddhista templomegyüttest több mint 1000 évvel ezelőtt építette a Tendai szekta (ők a buddhizmus egy ezoterikus vonalának a képviselői), azóta egy-két incidenst leszámítva sértetlenül áll. Kialakításában eléggé tagolt, a látogatók először a Niomon kaput érik el, ahonnan még újabb negyed órás bandukolás a Maniden, egy gyönyörű, fából készült szentély, és utána még öt perc séta, amíg végül eljutunk a három fő épülethez, amiket együtt mitsudononak neveznek. Név szerint ezek a Daikodo (a főcsarnok), a Jikido (régen, a szerzetesek idejében ez volt a szállásnak és az ebédlőnek helyet adó csarnok, ma a templom kincseit összegyűjtő kiállítás található itt) és a Jogyodo (itt edzettek régen a derék vallási személyek, tehát amolyan tornaterem). És igen, itt forgatták az utolsó szamuráj sok jelentős jelenetét is.

sokkarú boddhiszatva szobrok egész sora a turistaútvonal mentén

körültekintés a túraútvonalon, csend és béke mindenütt

ritka növényfajták, a képen egy tsutsuji látható

hangulatos pihenőhelyek

koi pontyok serege a tavacskákban

a Maniden szentély teraszán

és a szentély belsejében, füstölőktől átitatva

Buddha szobor az erdőben

az Engyoji templom, elől a Daikodoval, az utolsó szamuráj c. film
egyik jelentében pont ugyanebből a szögből látható

körültekintés a templom udvarán:

Egyébként -mint oly sok ilyen jellegű helyen Japánban- egészen érdekes dolgokat találhat az egyszeri utazó, ha kíváncsiskodik és hajlandó kicsit szétnézni az adott terepen azokon a kiemelt jelentőségű látványosságokon túl, mint amik az útikönyvben legtöbbször szerepelnek. Jelen esetben elég volt csupán egy pár métert sétálnom az egyik fő csarnok mögé egy viszonylag eldugottabb helyre, és találtam egy olyan tavacskát, amit ugyan egy általam olvasott útikönyv sem említ, azonban a mellé tett tábla tanúsága szerint nem kisebb személyiség, mint Musashi no Benkei nevéhez kötődik (ő egy nagyon híres figura a japán történelemben, annak a Minamoto Yoshitsune-nak volt a segítőtársa, aki jelentősen formálta Japán történelmét a XII. században, és akinek a bátyja -Minamoto Yoritomo- az első shogunként vonult be a történelembe, megalapítva a szamurájok majd 700 éves uralmát Japánban. Kettőjükről, Yoshitsunéről és Benkeiről, az ő bátorságukról és bajtársiasságukról rengeteg legenda él a néphagyományban). Érdekes módon itt találtam angol nyelvű kiírást is, ami tekintve, hogy nem éppen kiemelt látványosságról van szó, egészen meglepő volt:

(a mese tanúsága: ne szórakozzatok Benkei-jel. Ma is tanultunk valamit)

A Shosha-hegység után végre a Himeji kastély felé vettük az irányt. Ahogyan arra már fentebb utaltam, ezt az első találkozást nem élhettem át a maga teljességében: a kastély éppen renováció alatt volt. Ráadásul nem is akármilyen volumenű, egy olyan nagyságrendű projectről van itt szó, ami a kastély külső részét (a falakat és a tetőt) érinti, és ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fő kastélytorony egésze le van pányvázva, semmi nem látszik belőle, csupán a pányva külső részére van méretarányosan ráfestve a vár sziluettje, hogy tudjuk milyen lehet alatta a valóságban, de ez persze nem ugyanaz. Én ugyan tudtam előre, hogy éppen ez van folyamatban itt, így nem ért végső soron meglepetésként a dolog, de azért valahol mégiscsak kecsit kellemetlen volt így megélni az első találkozást a japán kastélyok királyával (egyébként még jó darabig várnia kell annak, aki úgy dönt, hogy a teljes szépségében kívánja megtekinteni Himeji ékességét: a munkálatok majd csak valamikor 2015-ben fognak befejeződni, pedig a munkálatok már vagy három éve folynak). Ez a „kis” kellemetlenség azért persze nem szegte kedvünket, hogy közelebbről is felfedezzük a terepet, hiszen ezek az újjáépítési munkálatok csak a főtornyot érintik (arról nem is szólva, hogy maga a torony belső része így is ugyanúgy látogatható), és a kastély alapterülete még rengeteg érdekességet rejt, amiket volt alkalmunk megcsodálni: kecses hidakkal ívelt várárkok, pompás kis tavak, amikben a névadó fehér kócsagok áztatják a lábukat, kisebb épületek sokasága, amik belülről is megőrizték történelmi mivoltukat (mint például egy raktár, ahol valódi szamurájpáncélok egész kollekciója tekinthető meg). Összességében az egész olyan, mintha személyesen utaznánk vissza az időben olyan jó 5-600 évet a szamurájok korába, a turisták látványát leszámítva tökéletes az illúzió.

a névadó fehér kócsag a kastély egyik tavacskájában

szamurájpáncélok egész sora a raktárban

iskolások tanulmányozzák a hely történelmét

Két látványosságról külön is érdemes szót ejtenem, mert a nyugati turisták figyelmét nagyon könnyen elkerülheti, a legtöbb azt sem tudják, hogy ezek léteznek. Az egyik Okiku kútja, amihez a japán folklór egyik legismertebb története kapcsolódik. A sztori zanzásítva: élt egyszer egy gyönyörű szolgálólány, Okiku, akibe beleszeretett az ura, egy Aoyama nevezetű szamuráj. A férfi érzései azonban viszonzatlanok maradtak, ezért aztán az cselhez folyamodott: a család felbecsülhetetlen értékű tányérjai közül elvett egyet, majd megvádolta Okikut azzal, hogy ő veszítette el azt (az eset súlyosságát érzékeltendő, egy ilyen hiba akkoriban azonnali halbüntetéssel járt). Okiku bedőlt a cselnek, Aoyama pedig felajánlotta neki, hogy eltekint a büntetéstől, ha a lány végre enged a közeledésének, ám ismét csak visszautasításban részesült. A legenda szerint a szamuráj ekkor annyira felbőszült, hogy haragjában belehajította a szerencsétlen lányt legközelebbi kútba, abba, ami ma is megtekinthető Himeji várában.

Azt mondják, Okiku halála után bosszúszomjas szellemmé vált, aki úgy kínozta gyilkosát, hogy minden éjjel a kútból az elkínzott hangját lehetett hallani, amint a tányérokat számolja. Minden esetben rendre elszámolt kilencig, ám amikor a tizedikhez ért, annak helyén csak egy szörnyűséges sikítást lehetett hallani, utalva a tizedik tányér hiányára. Igy folytatódott ez egészen addig, amíg egy szelleműző szerzetes a kísértetjárás során a kút mellett állva a kilenc után fel nem kiáltott, hogy ‘tíz’, mire Okiku szelleme megnyugodott, hogy valaki végre megtalálta a hiányzó darabot, és utána már nem is kísértett soha többet. Nos, nem a legkellemesebb történetek egyike, de anno Japánban nagyon népszerűek voltak az ilyen, és ehhez hasonló kísértethistóriák, az emberek ugyanis akkoriban úgy tartották hogy a rettegés élménye hűsítő hatású (‘kiráz a hideg” -szoktuk mi is mondani egy-egy ijesztő történetet hallva), ami különösen jót tesz a Japánban hírhedten meleg nyári éjszakákon. (nem kell megérteni, ilyen a japán logika 🙂

Akit esetleg bővebben érdekel a történet háttere és annak különböző népi változatai: https://en.wikipedia.org/wiki/The_Dish_Mansion_at_Banch%C5%8D

A kút tehát ma is megtekinthető, és ahhoz képest, hogy országszerte milyen ismert és híres legenda kapcsolódik hozzá, nincsen különösebb módon kiemelve, csupán egy alig feltűnő kőtábla van mellette elhelyezve, hogy ez itt Okiku kútja, és persze ez is csak japánul. Természetesen a rendeltetésszerű funkcióját a kút ma már nem látja el, és egy átlátszó ráccsal le is van fedve a teteje (egyesek szerint védelemből, nehogy a kísértet felmásszon és elragadjon bárkit is magával a pokolba). Én vettem a bátorságot, és fölmászva rá megpróbáltam letekinteni annak mélyébe -iszonyatosan mély, megfelelő fényviszonyok mellett akár olyan 10 méterig is lelátni, de az utána következő sötétségből és a légmozgásból is érezni, hogy igen-igen mélyen lehet az alja. Igy aztán Okikut sem sikerült megpillantanom, de higgyétek el, ismerve a legendát éppen elég félelmetes volt már a maga abba a végtelen mélységű sötétségbe való lepillantás is. (ja, és láttátok a Kör c. filmet? Most már tudjátok honnan ered a kútból kimászó Sadako képe 🙂

Okiku kútja

Ilyen apró érdekességekből akad még egyébként pár a kastély falain belül, ott van például még az „az idős özvegy köve” ami mit ad isten nem más mint egy… kő. A legenda szerint valaha, Hideyoshi Toyotomi shogun uralkodása alatt, amikor a kastély továbbépítése zajlott, az építőmunkások kifogytak az építőkövekből. Hallva ezt, egy idős özvegyasszony felajánlotta a saját kézi malomkövét, amire pedig egyébként égető szüksége lett volna az munkájához. Azt beszélik, ez a nemes és önzetlen gesztus annyira megérintette a többi helybélit, hogy azok követve az asszony példáját szintén felajánlották a saját köveiket, és így végül a kastély építése időben befejeződhetett. A feltételezett kő ma is megtekinthető az egyik külső várfalon egy dróthálóval lefedve, ezáltal megkülönböztetve a többitől. Szó mi szó, a megtalálásában még ez sem nyújt túl sok támpontot, jómagam vagy 20 percet áldoztam csak arra, hogy ezt az aprócska valamit megtaláljam azok között a hatalmas várfalak között, merthogy a kúthoz hasonlóan semmi sem jelölte a hollétét ill. említette a létezését, de végül pár helyi alkalmazott hathatós közbenjárásának köszönhetően sikerült ráakadnom. Azt javaslom, ha ti jártok arra először, és idegenvezető nélkül, akkor ne pazaroljátok az időt a keresésére (elvégre legenda ide vagy oda, mégiscsak egy egyszerű kavicsról van szó). Megkímélve benneteket attól, hogy úgy járjatok mint én, inkább bemutatom itt a követ egy saját fotómon keresztül, mert az életben sem ad ennél sokkal többet, mint így képen:

az ‘özvegy köve’

Ez lett volna tehát Himeji, legközelebb Hiroshima következik, ami – azt hiszem érthető módon- érzelmileg igen nagy hatást gyakorolt rám, sokkal nagyobbat, mint azt előre gondoltam volna, de minderről majd legközelebb.
Zárásképpen azért megemlítenék még egyérdekes eseményt, ami ugyan ugyan időben később történt, de mégis kapcsolódik valamilyen módon a Himejis naphoz, pontosabban a Shosha-hegyéghez: szóval egy pár nappal később éppen a főhadiszállásunkon, japán ismerősömnél mutogattam a Himejiről készült képeket, amikor is a Shosha hegyhez érvén egy éppen Ayánál (japán ismerősömnél) látogatóban lévő japán fiatalember megjegyezte, hogy ő szerepelt az Utolsó Szamurájban. Bevallom, először csupán viccnek véltem a dolgot, ám gyorsan bizonyítani is tudta az állítását képekkel és videókkal, legnagyobb meglepetésemre. Persze kapva az alkalmon rögtön neki is szegeztem pár kérdést a forgatás kulisszatitkait illetően, így tudtam meg például, hogy a film végén található csatajelenet minimum 2 hónap mindennapos gyakorlást követelt meg még a legutolsó statisztától is (így tőle is), és hogy ezt a jelenetet Ausztráliában forgatták le. Kérdésemre, hogy milyen volt együtt dolgozni Tom Cruise-zal, és a többi amerikai színésszel azt a választ kaptam, hogy „Ó, remek, az amerikai színészek mindig nagyon kedvesek.”, ami őszintén szólva kicsit meglepett, látatlanban kicsit más kép alakult ki bennem. Végezetül egy kép Takao-ról (a japán színészről), teljes harci díszben, a forgatás egyik jelenete közben:

Takao teljes harci díszben,
az utolsó csatajelenetnél