Japán útibeszámoló – Két hét Japánban, VI. rész: Hirosima

A következőkben Szebellédi Tamás japán szakos hallgató japán útjának leírását folytatjuk. Ez az hatodik rész, amelyben Tamás Hirosimát mutatja be. Jó olvasást kívánunk!

1945. augusztus hatodikának reggele ugyanúgy indult Hirosimában mint az összes többi. A város lakosainak a többsége, ez a körülbelül 350,000 ember a háború eddigi szakaszát viszonylagos nyugalomban élte egészen ideáig, köszönhetően annak, hogy az amerikaiak más japán nagyvárosokkal ellentétben ezt a helyet megkímélték a légibombázásoktól. Ennek okát a japánok nem is értik igazán, mert bár a város logisztikai és utánpótlások ellátottságának szempontjából valóban elhanyagolandó, de az itt és a közelben időről-időre állomásozó katonai csapatok és táborok miatt ideális célpontja lehetne a támadásoknak. “Biztos ezt akarják megtenni a megszállók később a főhadiszállásuknak, vagy az Amerikába innen kivándorolt rokonaink intéztek az ottani kormányhoz petíciót, hogy kíméljék meg ezt a várost” -nyugtatják magukat a helyiek közül sokan. Most mit sem sejtve egy újabb átlagos nyári naphoz készülődnek, a felnőttek munkába indulnak, sok gyerek az év még ebben az szakaszában is iskolába. Aznapra napos, meleg időt jósolnak

Hirosima látképe az egy terepasztalon az atombombát megelőzően
Látkép

7 óra után nem sokkal a radarok amerikai gépek behatolását észlelik dél felől, a japánok azonnal riadót fújnak. Körülbelül 8 óra tájékán a riadót visszavonják, amikor látják, hogy csak kevés, valószínűleg nem több mint 3 gépről van szó mindössze. A japánoknál bevett szokás addigra a háború alatt, hogy ilyen kis egységek ellen nem vetik be sem a vadászrepülőgépeiket, sem a légvédelmi egységeiket; előbbieket takarékosság céljából, utóbbiakat azok földre gyakorolt rendkívül romboló hatásuk miatt. Az amerikai gépek zavartalanul haladnak tovább célpontjuk felé.

8 óra 15 perc. Az Enola Gay nevű B-29-es bombázó ledobja a Little Boy elnevezésű atombombát Hirosima városára, ami egyetlen röpke villanás alatt megszűnik létezni. Ami a helyén marad, az a legborzalmasabb pont a Földön, amit a világ valaha is látott, az emberi ép ésszel felfoghatatlan szörnyűségek egyetlen hatalmas és véget nem érő masszája. Körülbelül 80,000 ember már a robbanás pillanatában szörnyet hal, sokukból semmi nem marad, legfeljebb az árnyékuk ég bele a betonba. A következő 24 órában az áldozatok száma megkétszereződik, mindegyikükben közös, hogy emberi lényhez méltatlan módon, elképzelhetetlen kínok között lehelik ki a lelküket. A világ belép a nukleáris tömegpusztító fegyverek korába.

Hirosima látképe az atombomba után
Hirosima látkép 2

Nem sokkal később Truman elnök megkapja a hírt az akció sikeres lebonyolításáról, és diadalittasan azt “a világtörténelem legfontosabb eseményének” kiáltja ki. Csak később szerez tudomást arról, hogy a bomba messze meghaladta az eredetileg elképzelt hatást minden tekintetben. Félve a közvélemény felháborodásától, a Hirosimáról és az áldozatokról készült felvételeket több évre titkosítja. Félelme nem alaptalan, azok az emberek, akik megpillantják az első felvételeket az atombomba utáni városról szóhoz sem tudnak jutni döbbenetükben. Még maga Szálin is, akiről tudva, hogy a világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosa volt, és akit emiatt együttérzéssel nem igazán lehet megvádolni, a következőképpen kommentálta az eseményeket: “-A háború barbár dolog, de az atombomba bevetése minden elképzelhető barbárságon túltett. Semmi sem indokolta a használatát. Japán már úgyis elveszett!”

A mai napig körülbelül fél millióra becsülik azoknak az áldozatoknak a számát, akik az atombomba következtében valamilyen módon az életüket veszítették.

Valahányszor megkérdezik az emberek milyen helyeken jártam már a felkelő nap országában és én elkezdem sorolni, szinte mindig Hirosimánál állítanak meg, ahol is általában ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel: “-És mi van most a helyén? Nem féltél a sugárzásveszélytől? Laknak még ott emberek?” , amire kicsit meglepve ugyan, de eképpen szoktam válaszolni: “-Egy város van a helyén, amit Hirosimának hívnak. Nem, nem féltem, mert a sugárzás mértéke már egy héttel a bomba ledobása után csupán egymilliomod része volt az bomba felrobbanásakor mérhető eredeti dózisnak, tehát mára abszolút semmi ilyen jellegű veszély nincsen ott. Laknak még ott egy páran, a legutóbbi felmérések szerint kb. 1,173,980 ember.”
Még olyan személyektől is szoktam hallani a fentebb említett kérdéseket, akiket egyébként igen művelt és tájékozott embereknek ismertem meg, és amiből én azt a következtetést vontam le, hogy itt nyugaton még mindig elég nagy a tájékozatlanság és a félreértés a témával kapcsolatban. Valahol a legtöbb embert nem is lehet emiatt hibáztatni, hiszen ha valaki nem veszi külön a fáradtságot, hogy utánanézzen a város jelenlegi állapotának, az józan paraszti ésszel és a puszta logikát követve azt feltételezheti, hogy egy olyan hely, ahol ilyen mértékű pusztítás ment végbe, ott azok után már csak egy lakhatásra abszolút alkalmatlan, kietlen és kopár pusztaság maradhatott (ezt egyébként kezdetben sok elemző is így gondolta). Pedig a valóság az, hogy Hirosima nem csak, hogy rekordgyorsasággal újjáépült, hanem a japán csoda részeként alig 10 év alatt visszanyerte a háború előtti gazdasági színvonalát (japán csoda: így nevezzük azt a folyamatot, ahogyan Japán a világháború után a szinte abszolút nulláról újrakezdve természetes nyersanyagok hiányában és folyamatos természeti katasztrófáktól sújtva alig pár évtized alatt a világ 2. legerősebb gazdaságú országává vált)

Bizony, az első atombomba emléke örökre összefonódott Hirosima nevével, a legtöbb ember a város nevének puszta hallatán erre asszociál. Habár ez az esemény tagadhatatlanul világtörténelmünk egyik legfontosabb és legszomorúbb állomása, de azért kár lenne pusztán ennél az egy eseménynél leragadnunk, mert ha igazán meg akarjuk ismerni a helyet, tudnunk kell egy kicsit elvonatkoztatni ettől. Kevesen tudják például, hogy milyen hosszú és tartalmas történelemmel bírt ez a város már a világháborút megelőzően is, valahova a X. századig lehet visszavezetni a történelmét, bár hivatalosan városként csak a XVI. század óta tartják számon. Aztán itt van rögtön következőnek az a tény, hogy micsoda kulturális emlékekkel rendelkezett és rendelkezik ma is, volt például egy csodaszép kastélya, amit aztán az atombomba teljes egészében elpusztított, igaz, ezt később újjáépítették. Emellett rengeteg érdekes témájú múzeum található itt.
De élen jár például gasztronómia területén is, egészen egyedi módon készítik például az okonomiyakit és a szakét, és vannak kifejezetten ide köthető specialitások is, mint például a momiji manju, egy juharfalevél alakú sütemény, amit helyben, forrón is el lehet itt fogyasztani. Hirosima egy olyan hely tehát, aminek nem csak múltja, de biztos alapokon nyugvó jelenje és jövője is van.

Azt hiszem a hosszúra nyúlt bevezető után illene elkezdenem a személyes élmények ecsetelését is. Himejit elhagyva utunk hatodik napján valamikor az esti órákban érkeztünk meg Hirosimába. Mellesleg micsoda nap volt az! Reggel Oszakában keltünk, majd folytattuk a napot Himeji és a Shosha hegy meghódításával, végül este Hirosima következett -kóválygott is kicsit a fejünk a nap végén a sok utazás és élmény hatására, de persze ez amolyan kellemes teher volt. Első lépésként megkerestük a szállásunkat, majd mivel ezzel gyorsan megvoltunk és még nem volt túl késő sem, ezért úgy döntöttünk elmegyünk még egy kis esti sétára felfedezni a várost. Ki is néztünk két közeli helyet (a nyüzsgő belvárost, valamint a város jelképét, a Hirosima Dómot), majd neki is indultunk. Előbbiről sok mindent nem lehet igazából elmondani, pont olyan, mint az összes többi japán város központja (ha egyet láttál, láttad mindet), de mivel itthon egészen sok embert meglepett, hogy hogyan is fest Hirosima manapság, ezért talán sokaknak érdekes lehet a következő rövidke videó amit a belvárosról készítettem:

Egyébként a város egészére teljes mértékig igaz, hogy hacsak az ember nem tudja, hogy milyen borzalmas események történtek itt a XX. század közepén meg nem mondaná, hogy itt valaha egy atombombát dobtak le annyira semmi nyoma nincs ennek.

Hirosima látképe este a Kojin hídról filmezve

Az összes romot (már ami volt, mert a bomba után még az sem igazán maradt), mind eltakarították, egyedül a Hirosima Dóm az, ami szomorú mementóként áll a város nyugati részén, a Motoyasu folyó partján. Ahogyan fentebb említettem ez volt a másik hely ahova elmentünk aznap este, szerencsére a megtekintésében az éjjeli sötétség egyáltalán nem volt zavaró tényező mert még ilyenkor is szépen ki van világítva. A Hirosima Béke Emlékhelynek, Atombomba Dómnak vagy Genbaku Dómnak nevezett épületről annyit illik tudni, hogy a XX. század elején építették egy cseh építész, név szerint Jan Letzel tervei alapján. 1915-ben adták át, és 30 éven keresztül egészen az atombomba ledobásáig, mint kiállítóterem funkcionált a város életében. Amikor aztán azon a bizonyos augusztusi reggelen ledobták Little Boyt, annak tervezett robbanáspontját a szél miatt 800 lábbal elvétették, és a bomba így az Aioi híd helyett pont a Dóm felett robbant fel. Ennek köszönheti azt, hogy viszonylagosan megúszta a robbanást (ami azért erős kifejezés, látható, hogy így is csak a váza maradt meg, de még mindig sokkal több, mint bármi másból a városban), ugyanis mivel a nyomás felülről, függőlegesen hatott rá, így az épület tömör, függőleges oszlopai ellen tudtak állni ennek a hatalmas erőnek. Ez a védelem mondjuk csak magára az épületre volt érvényes, minden élő személy, aki a robbanás pillanatában bent tartózkodott azonnal szörnyethalt és vált gyakorlatilag egyetlen szempillantás alatt semmivé…
Később, amikor a város újjáépítéséhez nekiláttak heves vita alakult ki, hogy mihez kezdjenek vele, valaki amellett érvelt, hogy ezt is el kell takarítani a szörnyű emlékek miatt, valaki pedig a megtartását szorgalmazta, hogy így állítsanak emléket annak a borzalmas napnak, emlékeztetve az egész emberiséget a nukleáris fegyverek szörnyű hatására. Végül az utóbbiak nyertek (szerintem is ez volt a helyes), azóta ez a Dóm Hirosima legfőbb jelképe, olyannyira, hogy a város számtalan más pontján is látható a fotója különböző táblákon, plakátokon elhelyezve (én például éttermek, kávézók bejárata felett is szembetalálkoztam vele többször)

a Hirosima Dóm éjjel és nappal

Hirosima dóm éjjel

Hirosima dóm nappal

Másnap fő programként a Hirosima emlékpark és az abban található Hirosima múzeum meglátogatását tűztük ki fő célul, ám előtte még reggel elmentünk meglátogatni a helyi Mazda múzeumot és gyárat amit minden látogató ingyen és bérmentve megtekinthet, már amennyiben előzetesen az interneten foglalt magának időpontot az itteni túrák valamelyikére. Túl sokat nem szeretnék ennek a résznek szentelni, hiszen nem a hely történelméhez, de még csak nem is valami Japánhoz köthető dologról van szó (már azon kívül persze, hogy egy japán márkáról van szó). Igy röviden erről csak annyit, hogy ez is egyike annak a számos érdekes témájú múzeumnak ami a városban található, és ahol egy angolul is kommunikáló kísérő, valamint valódi modellek segítségével ismerhetjük meg a Mazda teljes történelmét egészen az 1920-as kezdetektől a jelenen át a jövőig. Utóbbi annyit jelent, hogy már elkészült prototípusokon keresztül láthatjuk, hogyan képzeli el ez az autómárka a jövő járműveit. A kb. 1-1,5 órás utazás végén még arra is lehetőségünk van, hogy látogatást tegyünk magában a gyárban, és felülről figyelve a szalagsort magunk is láthassuk hogyan készülnek a mazdák. Nekem ebben a részben különlegesen az tetszett, hogy saját szememmel és testközelből láthattam milyen gyorsasággal, hatékonysággal és precizitással dolgoznak a japán munkások.

a jövő autói a mazda szerint
jövő mazda autó 1

[6] jövő mazda autó 2

Ezek után valamikor a délelőtti órákban érkeztünk meg a Hirosima Béke Parkba, ami kétség kívül a város legkiemeltebb jelentőségű helye. Igen hatalmas, több mint 120,000 négyzetméteren terül el, és teljes kontrasztot alkot a maga lapos, bokrokkal-fákkal tarkított látképével a környező belváros hatalmas épületeivel szemben. A bombázás előtt ez a hely volt az üzleti és közösségi élet szíve, így aztán nem meglepő, hogy az amerikaiak ezt a helyet jelölték ki a bomba tervezett becsapódási pontjaként. A háború után aztán a japánok úgy döntöttek nem építik újjá ezt a részt úgy, ahogyan korábban létezett, hanem ehelyett az emlékezés helyévé jelölik ki ezt a területet. Természetesen, mint ilyen hely, a park több fontos emlékműnek is helyet ad, ezek egyike például az A-bomba áldozatainak szentelt kenotáfium (azaz üres síremlék, ahol ugyan nem nyugszik senki, de olyan katasztrófák áldozatainak szentelik, akiknek holttestét valamilyen okból már nem lehet fellelni, ez a hivatalos megnevezése itt is). Egy olyan ívelt építmény ez, aminek tövénél egy kőtábla tartja számon mindannak a több mint 220,000 embernek a nevét, akik közvetlenül az atombomba miatt veszítették életüket. Minden évben augusztus 6.-án, az Hirosimai atombomba ledobásának évfordulóján itt tartják meg a megemlékező beszédeket, teszik le a koszorúkat, gyújtják meg a mécseseket, és adóznak egy perces néma csenddel az áldozatok emlékének reggel 8 óra 15 perckor, pontosan akkor, amikor a bomba felrobbant a város felett. Persze az év többi napján is egy igen látogatott és megbecsült helyről beszélünk, mindig akadnak itt például olyan helyi alkalmazottak, akik segítenek a külföldi turistáknak megérteni a hely és az atombomba veszélyének fontosságát.

a Hirosima kenotáfium
hirosima kenotáfium

Aztán itt található még annak a Sadakonak a szobra, akinek élete és halála az atombomba okozta sugárzásban elhunyt gyermekek jelképévé vált. Szomorú története röviden: Sadako Sasaki, aki az atombomba ledobásának idején mindössze 2 éves volt, a robbanás következtében kirepült a házának ablakán, ahova anyja gyorsan utánaszaladt még életben találva őt. Sajnos azonban alig 9 évvel később furcsa tüneteket jelentek meg a testén, a kórházban pedig ezek után leukémiát állapítottak meg nála maximum egy évet jósolva neki. Négy hónappal később, 1955 februárjában már olyan súlyosra fordult az állapota, hogy folyamatos kórházi ellátásra szorult. Egy augusztusi napon aztán meglátogatta őt a legjobb barátnője, aki egy aranyszínű, papírból hajtogatott origami darumadarat nyújtott át neki, egy ősi Japán történet szerint ugyanis aki 1000 darab darumadarat hajtogat, annak az istenek teljesítik egy kívánságát. Sadako tehát hozzá is látott ehhez a feladathoz, és bár ideje volt hajtogatni, mégis híján volt az ehhez szükséges papírnak, ezért aztán hozzálátott a kórházban összegyűjteni minden olyan anyagot ami alkalmas volt erre a célra sokszor például gyógyszerek tasakját használva. 644 darut hajtogatott össze azon év október 25.-ig, ám aznap reggel családjától körbevéve, 12 éves korában meghalt. A maradék 356 darut a barátjai fejezték be, azokkal együtt temették el később. Nem sokkal ezután barátjai és iskolástársai kezdeményezték, hogy állítsanak az emlékére valamilyen megemlékezőhelyet, törekvésüket siker koronázta, és ennek eredményeképpen 1958-ban átadták az őt ábrázoló bronzszobrot, amint egy arany darut tart a kezében. Ma Sadako rengeteg japán lány példaképe, tömegével szoktak hajtogatott darumadarakat elhelyezni még manapság is a szobra környékén, és az ő tiszteletére nevezik az augusztus 6.-ai megemlékezéseket a béke napjának.

Sadako szobra
Sadako szobra

A kenotáfium közelében található a Béke Emlék Múzeum, amit én túlzás nélkül úgy gondolom minden embernek egyszer az életében látnia kell. Na nem azért, mert egy olyan kellemes kikapcsolódási program lenne, éppen ellenkezőleg, ha valaki meglátogatja, valószínűleg olyan felkavart állapotban távozik majd, hogy napokig ez jár majd a fejében és nem tud napirendre térni, ahogyan azt tettem mondjuk én is. Szinte minden óra minden percében látni azt a jelenetet, ahogyan turisták naivan és mit sem sejtő módon lépnek be a múzeumba egy kis ismeretszerzésre, majd zokogva, hisztérikus állapotban jönnek ki onnan. Nem véletlenül.

A múzeum 3 jól elkülöníthető szakaszra, pontosabban emeletre oszlik, ebből az első még nem is olyan vészes, csak amolyan felkészítő arra, ami később jön. Ez a rész olyan kérdésekre ad választ hosszú, angol nyelven is közzétett leírásokon, modelleken, makettokon keresztül, mint például, hogy miért dobták le az atombombát, miért pont Hirosimára, hogyan épül fel az, miként megy végbe a láncreakció, stb., tehát itt a fókuszban maga a bomba van.

ez az múzeum halljában található óra pontosan 8:15-kor megállt…
megállt óra

‘Little Boy’, az alig 2 méteres bomba, százezrek gyilkosainak replikája
little boy

sokak tévhitével ellentétben a bomba nem a földbe becsapódva robbant fel, hanem időzítve a levegőben, ott, ahol a piros gömb látható, mivel így a robbanás sugárban terjedhetett szét fölülről lefelé terjedve szét a városra, maximalizálva ezzel a pusztítást
hol robbant

Ezen témák amúgy külön-külön is nagyon érdekesek, sajnos hely hiányában nem térhetek ki rájuk bővebben, de akit érdekel, az rengeteg ismeretterjesztő olvasmányt találhat erről magyarul akár könyvek formájában, akár az interneten is. Esetleg csak egy pár sort, a leglényegesebb kérdésről, a miértről, nagyon röviden:
Tehát 45 nyarán egy olyan szakaszban tartott a világháború, ahol a szövetségesek már térdre kényszerítették a tengelyhatalmak három fő országa közül kettőt, Olaszországot és Németországot, már csak Japán volt talpon. Ennek ellenére az ő totális legyőzésük és az áhított világbéke még a távoli jövő homályába veszett, mert a japánok viszonylag elmaradott fegyverzetük ellenére (legalábbis az amerikaiakhoz viszonyítva, akikkel főleg hadban álltak) szívós ellenfélnek bizonyultak, akik a császáruk és országuk iránti fanatikus tűztől hajtva a legkisebb jelét sem mutatták a megadásnak, még a számukra most már egyértelműen kedvezőtlen körülmények ellenére sem. Már a japánok által meghódított és birtokolt szigeteken is olyan minden képzeletet felülmúlóan véres és elkeseredett tömeges mészárlásba fúló csatározások mentek végbe, hogy az amerikaik bele sem mertek gondolni mi lesz akkor, ha majd Japán fő szigeteit, főleg Honshut kell bevenniük. Márpedig az USA-nak nem állt érdekében egy elhúzódó háború, minél előbb le akarták zárni az egészet az utolsó ellenfelük legyőzésével, a lehető legkevesebb emberáldozat és további anyagi kiadások nélkül. Emellett már készen volt az atombomba, amit részben a feltételezett német nukleáris fegyverek potenciális veszélye miatt hoztak létre az amerikaiak válaszcsapásul. A körülmények ilyen összjátéka folytán így tehát végül utóbbi bevetése mellett döntöttek, először Hirosimát majd két nappal később Nagasakit jelölve ki célpontul, és megfenyegették a japánokat, hogy addig folytatják ezt, amíg azok el nem fogadják a teljes és feltétel nélküli kapitulációt. Amit aztán Japán, belátva saját lehetetlen helyzetét Nagasaki után el is fogadott. Röviden tehát ennyi az okokról, de mint mindig, a valóság ennél azért sokkal összetettebb, aminek ahogyan említettem még alaposabban utána lehet járni, de ennyit azért nagy vonalakban illik tudni a dolog hátteréről.

Visszatérve a múzeumra, a második rész azzal a konkrét pillanattal és az azt követő rövid idővel foglalkozik, amikor az atombomba ténylegesen felrobbant. Rengeteg fekete-fehér felvételt láthatunk, ami a levegőből vagy a földről készült a gombafelhőről, olvashatjuk beszámolókon keresztül más városokban mit éltek át szemtanúk, hogyan érzékelték az egészet, milyen hatással volt a robbanás és az azt követő pusztítás a környezetre, mint például épületekre és a természetre.

dramatikus látkép a múzeum egyik falán Hirosimáról a pusztítás után pár nappal

Végül az utolsó szakasz az, ami a legnagyobb hatást gyakorolja minden látogatóra, és ami a múzeum fő üzenetét foglalja magában. Ez a rész ugyanis magáról az áldozatokról szól. Jómagam bár már eddig sem fotóztam/videóztam túl sokat a múzeumban, látva, hogy milyen rész következik, eltettem jó mélyre minden adatrögzítőt, mert úgy véltem, hogy emberek szenvedésinek tárgyi emlékeit megörökíteni méltatlan az áldozatok emlékéhez, nem mellesleg azt ami itt vár az emberre, személyesen kell átélni, fotók, videók visszaadni azt nem képesek.
Rögtön belépéskor az egyik sarokban életnagyságú viaszfigurákat tekinthetünk meg, amik mögé nagy méretben lángoló romokban álló házak képe van kivetítve, az egész tulajdonképpen azt akarja egyetlen jelentben megjeleníteni, hogy milyen állapotok uralkodtak itt közvetlenül a bomba ledobása után. Botladozó iskoláslányokat láthatunk, ruhájuk mindenütt tépett, hajuk kócos, bőrük égett, végtagjaikról hatalmas cafatokban lóg a hús és a bőr, valamelyiknek üres szemüregéből az arcára lóg a szemgolyó… irreálisnak ható kép, mint valami megelevenedett rossz zombis horrorfilm (már elnézést a rossz hasonlatért, de tényleg ilyen hatást kelt), pedig ez -sajnos- a valóság színtiszta, el nem ferdített prezentálása. Kemény felütés, szavakkal leírhatatlan borzalmat keltve minden kicsit is empatikus emberben, pedig ez még csak a kezdet mindahhoz, ami itt vár. A folytatódó hosszas teremben ugyanis a fal mellett vitrinek vannak sorban elhelyezve, melyek mindegyike egy-egy áldozat (általában gyermekek) valami személyes tárgyát tartalmazza, mellettük rövidke leírásokkal. Mindegyik egy külön történet, egy külön tragédia. Itt egy megégett bentós(ebédes)doboz, ott egy összetépett kisiskolásruha, amott egy szomorú, rozsdás gyermekjátékszer. Csupán egyetlen egyet kiemelve a sok közül, hogy átérezhessük: a lentebb látható háromkerekű bicikli tulajdonosa egy olyan kisfiú volt, aki aznap reggel az udvaron játszott ezzel az szüleitől kapott ajándékkal, majd mivel a szabadban volt a bomba ledobásakor a robbanás következtében súlyos égési sérüléseket szerzett. Édesapja, aki ekkor a házban tartózkodott és emiatt viszonylag épségben megúszta vitte be a házba a sérült gyermeket, ahol megpróbálta ápolni, de az hosszas szenvedés után végül aznap éjszaka meghalt. A megtört apa ezek után elásta a biciklit a hátsó kertben, majd később, amikor megnyílt a múzeum felajánlotta ezt annak kiállításához.

kisfiú biciglije

Ha ezen a részen túl vagyunk az utolsó folyosó még zárásképpen nem kevésbé szívszorító élményekkel gazdagít bennünket, itt tekinthetjük meg ugyanis a túlélők, gyermekek és felnőttek visszaemlékezéseit rajzok formájában, melyek a maguk néha esetlen egyszerűségükkel és vonásaikkal sokszor sokkal többet mondanak el, mint egy-egy fénykép. Mindannak az emberi ésszel felfoghatatlan testi és lelki nyomorúságnak a hírmondói, amiből sajnos túl sok jutott Hirosima lakóinak azon a végzetes augusztusi napon. És bár nem célom az áldozatok horrorisztikus fotóival riogatni a kedves olvasókat (aki erre kíváncsi, az úgyis rengeteg ilyet találhat magának a neten), mégis úgy gondolom, hogy a rajzok közül érdemes egy párat bemutatnom, csak hogy érezzük a dolog súlyosságát, valakihez talán csak így jut el Hirosima üzenete:

Isamu Harada rajza, 14 éves az atombomba ledobásának napján
isamu harada rajza

a szerző visszaemlékezése: “Egy Hijiyamába tartó vágány megállt és lángra kapott. A külseje félig össze volt zúzódva. Az égéstől teljesen elfeketedett testek lógtak ki az ablakaiból vagy feküdtek a földön ott, ahova kivágódtak. Mindenki azonnal meghalt aki a vágányban volt. Egy ember, aki leginkább valami templomot őrző túlvilági szoborra emlékeztetett lassan az én irányomba húzta az egyik lábát. Még mindig egy ágyékkötőt viselt, és cafatokat húzott a lába után. A ruhája apró rongyokká égett szét, gyakorlatilag szinte teljesen meztelen volt. Az egyik szeme ki volt esve a beesett, vörös arcára.”

Yoko Suga, 14 éves
[14] yoko saga rajza

“Sok embernek sikerült elszöknie a tomboló tűz elől és elérnie a folyó partját ahol a kimerültségtől egyszerűen összeestek és kinyúltak a földön. Egyesek meghaltak, mások a fájdalomtól gyötrődve vergődtek a lábaim előtt. Akik még életben voltak a vízbe menekültek. Megszámlálhatatlanul sokan fulladtak meg úgy, hogy a folyó elrántotta őket. Ennek ellenére az emberek tovább meneteltek a folyóba, csak hogy megszökhessenek a lángok elől.”

Akira Onogi, 15 éves
[15] akira onogi rajza

“Egy édesanya beszorult a saját összedőlt házuk alá, a lánya mellette zokogott keservesen. Sikította a szomszédoknak, hogy “Mentsétek meg az édesanyámat!”. Három férfi sem tudta egyszerre megemelni azt a farönköt. A tűz gyorsan terjedt. Nem lehetett mit tenni érte. Összetettem a kezemet imára. “Kérlek bocsáss meg nekem” -mondtam, majd el kellett mennem.”

Shigeru Miyoshi, 40 éves
shigeru miyoshi rajza

“Ha most életben lenne, körülbelül 35-36 éves lehetne. “Hiroko, ne add föl, légy erős! Namu Amida Butsu, Namu Amida Butsu (bízd magad Amida Buddha kegyelmére, bízd magad Amida Buddha kegyelmére -a szerző) -mondta neki a mellette álló édesanyja. Hiroko… csakis a feje lógott ki a ráomlott plafontörmelék közül. 5 vagy 6 éves kislány lehetett.”

Kazuno Mae, 26 éves
kazuno mae rajza

“A lézengő sérültek tömegében láttam egy szánalomra méltó fiatal anyát. A gyermeke belehalt a sérüléseibe, ahogyan menekülni próbáltak egy összedőlt ház alól. Az egész teste a feje tetejétől a lábáig elfeketedett ruhákba volt bugyolálva. Vajon honnan szerezte azt a vastag kötelet, hogy a gyermekét a hátán tudja cipelni? Alig tudta a lábát is vonszolni az égető napsugarak alatt. Azon tűnődtem merre tarthat.”

Kazuo Akiyama, 34 éves
[18] kazuao akiyama rajza

“Egy anyát és annak két gyermekét elnyelték a lángok ahogyan menekülni próbáltak. Az anya előrevetette magát a földön, és a két gyermeket maga alá húzta, hogy így védelmezze őket. Ebben a testhelyzetben haltak meg mindannyian együtt. A gyerekek ujjai mélyen beleásták magukat anyjuk bőrébe.”

Akira Onogi, 15 éves
akira onogi rajza

“Emberek gyűltek össze a tűzciszternáknál, hogy vízhez jussanak, de miután belekortyoltak azonnal holtan estek össze. Egy fiatal terhes nő holtteste lebegett a víz felszínén.”

Sueko Sumimoto, 37 éves
sueko sumimoto rajza

“A környező terület tele volt besorozott tanulókkal. A folyópart és a folyó tele volt halott diákokkal, körülbelül 13-14 évesek, mind egyforma magasak. Csak sodródtak lefelé a folyón, a testük hol felbukkant, hol alábukott a víz felszínén, mintha valami úszó zöldségek volnának. Gyermekek testei feküdtek egymás hegyén-hátán a folyóba vezető lépcső minden egyes fokán. Az ártatlan arcukat nézve sajgott a szívem. Egy anya a hídon a gyermeke nevét sikoltozta.”

Shoichi Furukawa, 32 éves
shoichi furukawa rajza

“Sok ember feküdt egymás mellett. Sokan közülük már hallottak voltak. Akik még éltek azt kiabálták: “vizet, vizet!”. Öntöttem egy kis vizet a kulacsomból a mellettem jobbra lévő nőnek, de nem itta meg. A szemei nyitva voltak, de már halott volt. Férgek lepték el a sebeit. Majdnem mindenki, aki ott volt csak alig lélegzett, és egyáltalán semmi orvosi kezelést nem kaptak. Kíváncsi vagyok bárki is túlélte-e közülük, én csak annyit tehettem, hogy imára emeltem a kezem.”

Tamaki Ishifuro, 35 éves
tamaki ishifuro rajza

“Elhamvasztottam a legkisebb kislányomnak, Naokonak a testét, aki csak 3 éves volt. A könnyek szakadatlanul törtek elő belőlem. “Elmentél elsőnek, de követni foglak!” -mondtam neki, és imára emeltem a kezem. A második fiam, Katumi, aki akkor kilenc éves volt még mindig el volt veszve. Imádkoztam azért, hogy valahova épségben el tudjon menekülni.
Ahogyan a lányom égett, a testéből kicsordogált az olaj. Rengeteg, micsoda egészséges gyermek! Annyira szomorú. Egyszerűen nem tudtam nézni, azt hittem megőrülök. “Hogyan létezik az, hogy ez a valóság? Ez a pokol!” 30 évet éltem le úgy, hogy közben mindvégig bűntudatot éreztem a két elvesztett gyermekem miatt. Bocsássatok meg, nem tartottam be az ígéretemet, nem tudtalak megvédeni benneteket, nem teljesítettem a szülői kötelességemet.”

És sajnos véget nem érő az ilyen, és ehhez hasonló történetek száma. Önmagában sokkoló mindegyik, de így, egyszerre szembesülni ezekkel valami szavakkal megfogalmazhatatlan érzés születik meg az emberben, ez az a hely, ahol átértékelődik minden. Én jómagam azóta egészen másképp közelitek ehhez a kérdéshez.
Ahogyan egy Sztálinnak tulajdonított mondás tartja: “Egy ember halála tragédia, milliók halála csak statisztika” -és bár az eredeti értelmezésében ez a mondat kicsit mást jelent, de itt is helytálló abból a szempontból, hogy mindaddig, amíg pusztán adatokon keresztül látunk egy tragédiát elborzadhatunk ugyan a számok puszta nagyságán, de igazán megérteni azt a maga teljességében nem tudjuk. Viszont ha kiemeljük egyesével az áldozatokat, nevet, arcot adunk nekik, elmondjuk a történetüket, akkor talán személyessé válhat ez az egész, mi több, kialakulhat az emberben egy olyan elhatározás, hogy lehetőségei szerint a jövőben elejét vegye minden hasonló eseménynek, és küzdjön az ellen. És a Hirosima múzeum pont ezt teszi.
Több amerikai útikönyvben azt olvastam, hogy a Hirosima múzeum nem objektív, és befolyásolni próbálja a látogatókat, egy olyan képet sugallva, hogy az amerikaiak voltak a gonoszok, a japánok pedig a szerencsétlen áldozat. Ez nem igaz. Tény, hogy a múzeumot elhagyva a friss élmények hatására én is éreztem a végtelen szomorúság és döbbenet mellett némi dühöt, a pokol legmélyebb bugyrába kívánva mindazokat felindultságomban, akiknek köze volt ehhez a gyalázathoz, de ez pusztán az áldozatok szenvedéseit látva alakult ki bennem, semmi egyéb ráhatástól. A múzeum nem mutogat vádlóan senkire, nem keres bűnbakokat, és a világháborús Japánt sem kívánja jobb színben feltüntetni, mint amilyen valójában volt (amit egyébként nem is tehetne, tekintve mit művelt például a japán hadsereg Nankingban). Az épület célja, hogy megemlékezzen az áldozatokról, nem pedig hogy gyűlöletet keltsen bárki iránt elősegítve ezzel a következő háborút, az pontosan ellentétes lenne mindazzal amiért felépült.
Végezetül az én személyes véleményem az, hogy semmilyen cél nem szentesítheti ártatlan nők, gyermekek, öregek, civilek tömeges lemészárlását és kínhalálát, egy nukleáris tömegpusztító fegyver soha-soha nem lehet megoldás semmilyen problémára, és az elmúlt 68 év sem tudta igazolni az atombomba bevetésének helyességét. Több mint fél millió ártatlan ember halála nem helyettesítheti annak annak a pár ezer amerikai és japán katonának a megmentett életét, akik az egyébként kirobbanó csatározásokba haltak volna bele, és amire talán egy átgondoltabb megoldás keretében nem is lett volna szükség. Hogy ez tudatosuljon bennünk, hallgassuk meg Hirosima áldozatainak történetét újra és újra, akik közül a túlélők a következő szavakat vésték Sadako szobrának talapzatára:

“Ez a mi fájdalmunk. Ez a mi imánk. Hogy béke lehessen a világon.”

(a nap további eseményeit képezte a közeli Miyajima meglátogatása, amit a régi japánok az ország három legszebb látványa közül az egyiknek kiáltották ki, valamint az átutazás Kyushú szigetére, Kagoshimába, de ezekről majd mind legközelebb)