Miért is jó az őszi leveleket nézni?
A japánokat övező sztereotípiák egyike, hogy természetkedvelők. Azonban mielőtt szabadidejükben az erdőben kiránduló lelkes környezetvédőket képzelnénk el, szeretném egy kicsit árnyalni ezt a képet. Sokkal inkább olyan életmódról van szó, mely őrzi a természet változásainak lenyomatát, olyan életritmusról, mely a természet ritmusának leképeződése.
A japánok a tokonomát, a lakás japán stílusú szobájának beugró részét, házi szentélyét mindig az adott évszaknak megfelelően rendezik be. Étkezéseknél az évszakot idéző növényekkel, virágokkal, motívumokkal díszített ételt az évszakhoz színben és mintában illő edényekben szolgálják fel. Ha jobban belegondolunk, tőlünk, európaiaktól sem idegen a szezonális dekoráció – a karácsonyi szalvéta és a húsvéti barka kifinomultabb megjelenését lelhetjük fel ezekben a szokásokban. Természetesen nem minden japán háztartásban érzékelhetjük az évszakoknak ezt a fajta lecsapódását, de nehezen találnánk olyan embert Japánban, aki ne menne el például tavasszal cseresznyevirágzást nézni. Ezek a szokások olyan régtől fogva jelen vannak a japánok életében, hogy felmerül bennünk a kérdés, vajon azért csodálják az újholdat, mert változik, vagy azért változik az újhold, mert a japánok megcsodálják, és hogy nem azért virágzik-e a cseresznye, mert alá lepedőnyi ponyvákat terítve ünneplik.
Tokonoma ősszel
Amikor ezekről a szokásokról hallunk, rájövünk, hogy a japánok mindig valamit „néznek”. A magyar nyelvben kifejezhetnénk ezt szebb szavakkal is: megfigyelnek, megcsodálnak, gyönyörködnek. Ettől ez még ugyanaz, és ezek a szavak tulajdonképpen csak a „nézés” választékosabb, szebb kifejezései. Holott a természet változása az, ami különleges és szép, az emberi cselekvés ennek csak mellékes velejárója. Japánul pedig nem is akarják többnek mutatni, mint ami: hanami, virágnézés, cukimi, holdnézés vagy jukimi, hónézés. Hogy ezeken a mindennapi jelenségeken mit lehet nézni, az teljesen magától értetődő egy olyan kultúrában, ami a változásban mindig szomorú szépséget és szép szomorúságot lát.
Ősszel azonban a japánok nem „néznek”, hanem „vadásznak”, mégpedig „vörös levelekre”. Ezt jelenti ugyanis az aranyló-rozsdásodó levelek nézésének szokását jelölő kifejezés, a momidzsigari. A szokás a Heian-korból (794–1185) ered, amikor még le is törték és kezükbe vették, azaz „levadászták” a fa egy kisebb, levéllel borított ágát, hogy közelebbről gyönyörködhessenek benne. Kisebb ünnepségeket rendeztek az izzó lombkoronák alatt, az evés-ivás mellett az ősz ihlette verseket írtak és szavaltak, vagy ellejtették a momidzsimait, az „őszi levél táncot”. Ebben az időszakban rengeteg lombhullató fát ültettek az akkori fővárosban, Heian-kjóban, azaz a mai Kiotóban és környékén. Nem csoda, hogy még ma is ez a „vadászat” egyik központja. Ekkor még csak az előkelő családok hódoltak e szokásnak, az Edo-kortól (1600-1868) azonban a momidzsigari már a köznép szórakozásává is vált. Az ebben a korszakban virágzó kertépítészetnek köszönhetően jöttek létre Tokió – akkori nevén Edo – híres őszi levél néző helyei.
Szuzuki Harunobu: Momidzsimai (Őszi levél tánc)
Manapság már olyannyira általánossá vált a momidzsigari szokása, hogy az időjárás-jelentés végén előrejelzik a „vörös levél frontot”. A levelek szeptemberben kezdenek színesedni az ország legészakabbi és leghidegebb részén, Hokkaidón, majd a „front” továbbhalad délre, és az országon végigvonulva november közepére éri el tetőpontját. Az előrejelzésből megtudhatják a nézők, hogy Japán mely részére mikor ér a „front”, így nem szalasztják el megnézni legkedvesebb helyüket őszi pompájában. Szavazás alapján minden évben elkészül a leggyönyörűbb és legkülönlegesebb momidzsigari helyek ranglistája, melynek helyezettjeit a legfanatikusabbak sorra végig is látogatják.
A weathernews.jp nevű japán meteorológiai oldal 2013-as őszi levél előrejelzése
A ranglista dobogósairól, és arról, hogy hová érdemes „vadászni” menni, a folytatásban olvashatnak.
(Szerző: Jámbor Aliz)
