II. Nikkó, a „napfény”
Egy kis téli kitérő után kanyarodjunk vissza az őszhöz és a legszebb levélnéző helyekhez! Már november közepén járunk, amikor azok a helyek is vörösbe borulnak, amelyek eddig még nem adták meg magukat az ősznek, ilyenkor tetőzik az őszi levelek szépsége. Ekkor a legérdemesebb ellátogatni a Tocsigi megyei Nikkóba is, mely ezüstérmes a legszebb momidzsigari helyek listáján.
Történelmi és vallási szempontból Nikkó már mindigis különleges helynek számított, világörökséghez tartozó szentélyei és templomai évente tetemes mennyiségű turistát vonzanak. A legnagyobb turista forgalmát mégis ősszel bonyolítja le. Nikkó és környékének változatos tájai ugyanis egészen kora ősztől késő őszig csodálatos és színpompás látványt nyújtanak.
Legelőször, szeptember vége felé a térség alacsonyabb fekvésű lápos, mocsaras rétjeire, Szendzsógaharára és Odasirogaharára borul vörös szőnyeg.
A mélyebben fekvő területek felől a magasabban fekvőek felé terjednek az őszi színek. Október elejére a Rjúzu-vízesés menti fák, közepére a Juno-ko nevű tó partja ünnepli sárgával és bordóval az őszt.
A Csúzenji-tavat október végén keríti hatalmába az ősz. A tóba nyúló Haccsóde-sziget az őszi Nikkó egyik emblémája.
November elején fordul vörösbe a Kirifuri-vízesést magába nyelő erdő. A tájat az Edo-korban fametszeteken örökítették meg az arra járók, napjainkban a turisták fényképpel próbálkoznak. Sikertelenül: a vízesés, mint egy mesekönyv megelevenedett lapja, szürreális szépségű, és egy fénykép ennek a szépségnek csak egy töredékét képes visszaadni.
November közepén már az egész térségben tombol a vörös, utolsóként a legmagasabban fekvő szentélyek és templomok, a világörökséghez tartozó Tósógú szentély, Futarasan szentély és Rinnó-dzsi templom környékét is eléri az ősz. Szerencsés vagyok, mert tavaly november 18-án, pont ebben az időszakban jártam Nikkóban, és őszi színeiben láthattam a Tósógú szentélyt és a Rinnó-dzsi templom melletti japán kertet, a Sójó-ent. Bár ennél sokkal több nevezetességet találunk a városban és környékén, mivel láttam a levélhullást, még a japánok is elismernék, hogy jártam Nikkóban, és láttam, amit kell. Talán azt is értem, mitől különlegesebb ez a város, mint a többi, miért ragadja Nikkó hangulata az ide látogatókat. Tokió felől érkezve, a hűvös és friss levegőt beszívva először éreztem Japánban az őszt. A Tósógú monumentalitása is lenyűgözött, ekkor voltam először igazán nagy sintó szentélyben. Talán mert hegyre épült, talán mert hatalmas volt, vagy talán az őszi színek tették, először éreztem át, hogy a természet és a vallás mennyire közel áll egymáshoz, mennyire szétválaszthatatlan a kettő. Nikkó pedig most már örökké mint maga az ősz fog élni az emlékeimben. Nehéz ezt megmagyarázni, el kellene menni és látni kéne. Ahogy mondják: „Nikkó o mizusite kekkó to iunakare.” „Ne mondd, hogy jól vagy, amíg nem voltál Nikkóban!”
Már nem kell sokáig várni, hogy megismerhessük Japán első számú momidzsigari helyét!
(Szerző: Jámbor Aliz)
