Fuji-san – napfelkelte 3776 m magasból

A Fuji-san régóta a japánok szent hegye, a XII. századtól zarándoklatok célpontja. Versek, fametszetek és más műalkotások örökös szereplője. Japán egyik legkedveltebb turisztikai célpontja, évente kb. 300 000 ember indul neki a 3776 m magas csúcsnak. Ha nem is másszuk meg, az 5. állomásig érdemes felmenni, de illik legalább a távolból egy fényképen megörökíteni. A látogatók gondatlanságának következtében akkora szemétmennyiség halmozódott fel, hogy a Fuji évekig nem tudott bekerülni a világörökség kincsei közé. 2013 júniusában azonban végre bejegyezték mint kulturális örökséget, s azóta még többen határozzák el, hogy meghódítják Japán legmagasabb hegyét az ajánlott, július-augusztus közti időszakban.

「一度も登らぬ馬鹿、二度登る馬鹿」

„Aki egyszer sem mássza meg, ugyanolyan bolond, mint aki kétszer mássza meg.”

Tartja a mondás. Ugyanis bár mindenhonnan azt hallhatjuk, hogy bármilyen életkorban akár felkészültség nélkül is nekivághatunk a Fuji-hegy megmászásának, azért mégsem egy délutáni sétának nézünk elébe. Egy kis gyakorlat és edzettség nem árt, megfelelő felszerelés hiányában pedig egyáltalán nem tanácsos útnak indulni. Ezt szem előtt tartva én inkább tisztes távolból szemlélgetem a hegyet, így saját tapasztalat hiányában Nagy Dávidot kérdeztem élményiről. Dáviddal egy évet tanultunk ugyanazon az egyetemen Japánban, sokszor utaztunk együtt. Úgy volt, hogy a Fujit is együtt másszuk meg, de én nem bízva magamban meghátráltam, és inkább a kényelmes óceánpartot választottam.

– Na, hát mesélj! Annak idején beszámoltál az egészről, de nem emlékszem, hogy volt. Hogyan mentél Tōganéból?

– Van a Fujira több út. A leghíresebb a Yoshida-út, aminek az 5. állomásáig, Kawaguchi-koig külön busz megy Tokióból. De én nem ott mentem fel, mert azon nagyon sokan mennek. Ezen túl van több út is, a Subashiri, a Gotenba és a Fujinomiya. Én a Subashirin mentem fel, ami azt jelentette, hogy elvonatoztam Gotenbáig, és onnan van busz.

– Onnan a busz elmegy valameddig, a Fujiig?

– Igen, mindegyik busz az 5. állomásig megy.

– Hány állomás van?

– A teteje lenne a 10. állomás, de nem nevezik így. A 9. állomásnál van egy szentélykapu, a hegycsúcs maga a „szentély”. Ha a kapun, a toriin áthaladsz, már a célegyenesben vagy. A megállókat a hegy lábától számozzák, de a népszerű útvonalak az 5. állomástól indulnak. Idáig visznek fel a buszok is.

– Ahol a gyávák egyből fel is adják.

– Így van, elmennek, megnézik, jó magasan vagyunk, a Subashiri 2000 m-en van. Innen 5-8 óra alatt lehet felmenni, nekem ez olyan 5 óra volt.

– Nekem meg olyan 12 lenne…

– Maga a megtett távolság kb. 7-8 km, ez alatt kell felmászni 3776 m magasra. Úgy kell elképzelni, hogy ezeken az 5. állomásokon, pl. Kawagucki-kon nagyon sok bolt van, a kisebb utaknál meg kb. van egy WC. De itt a Subashirin is, ahonnan én indultam, voltak boltok, lehetett venni fujis hegymászóbotot, többféle méretben, sokféle zászlóval, magyarral mondjuk sajnos nem. Ahogy haladsz felfelé, minden állomásnál kaphatsz rá pecsétet.

– Ha jól értem, akkor ez egyfajta szuvenír. És drága?

– Nem annyira drága, voltak kisebbek 800 yenért, a nagyobbak 1200-1600 yen körül vannak. Nem ez a drága benne, hanem az összes állomáson 200 yen a pecsét rá.

Dávid és a frissen vásárolt, még pecsétek nélküli mászóbot. Ezt nem említette külön, de úgy tűnik, egészen véletlenül egy magyar zászló is volt a hátizsákjában.

– Te ezt hazavitted? Hogyan fért el a csomagodban?

– Feladtam EMS-szel. Kicsit le kellett fűrészelni belőle, hogy beleférjen, mert olyan másfél méter.

– Hát ez zseniális!

– Persze kisebbet is lehet venni, az fűrészelés nélkül is belefér a csomagba.

– Az 5. megállóhely végül is rajta van a hegyoldalon. Tehát akkor nem érzékeled, hogy a Fujin vagy, nem látod a tetejét, igaz?

– Magát a Fujit, a tetejét nem láthatod, mert beborítja az erdő, és nem látsz rajta át. Később látod már, ahogy mész fel. Innen – az 5. állomásról – van kilátás a tavak felé, és a Subashirinek az az érdekessége, hogy ott van a Ko-Fuji, a „Kis Fuji”. Ez egy kisebb vulkanikus csúcs, ahonnan nagyon szép a kilátás.

– Ide a gyávák is, mint én, fel tudnak menni?

– Így van, ez igazából nem felfelé, hanem lefelé 11 m magasságkülönbség, tehát csak visszafelé kell mászni. 10 perc alatt ott van az ember.

A kezdeti szakasz. Nem lehet látni, merre tartunk, mindent beborít az erdő.

– Ez az 5. állomás, és innen indulsz felfelé. Mit vittél magaddal?

– Fejlámpát, esőkabátot, a termo öltözet nagyon fontos, váltócipőt érdemes vinni. Mi volt még… sapka, sál.

– Sapka, sál? Várjál! Te mikor mentél? Júliusban, nem?

– Igen, de magánál az 5. állomásnál már 10°C van. Ha nagyon meleg van lent, 20°C van. A legtetején pedig 0°C körül.

Ahogy egyre feljebb haladunk, ritkul a növényzet, de még mindig van egy kis zöld.

– Étellel és folyadékkal hogyan kell készülni?

– Ha felfelé 8 órával számolunk, fent van 1 órát az ember, vissza 3-4 óra, az összesen legfeljebb 13 óra. Érdemes jó 3 liter vizet magunkkal vinni, vagy még többet, mert fönt már csak nagyon drágán lehet kapni. Vannak fent italautomaták, ahol kb. 500 yen, teljesen érthető okokból. Egyáltalán hihetetlen, hogy odafent van automata! De a vizet is és az ételt is mindenki maga tudja, mennyire lesz szüksége.

Később már tényleg semmi sincs, csak a puszta, homokos hegyoldal.

– Visszafelé tényleg csak 3-4 óra? Vagy csak neked?

– Nem, ez tényleg ennyi. A Subashiri azért Subashiri, mert a „su” „homokot”, a „hashiri” pedig „futást” jelent. Úgy jössz le, hogy futsz, mert vulkanikus homok, hamu van, és nagyon gyorsan leér az ember. Nem is 3, hanem 2 óra alatt lent van az ember.

A lefelé vezető utat süppedős vulkanikus homok borítja.

– De normális ember nem csak 1 órát pihen odafent, vagy igen?

– Odafent nagyon nem érdemes pihenni, mert olyan kevés az oxigén, hogy nekem például nagyon hevesen vert a szívem. Szóval nem nagyon tudsz pihenni, legalábbis szerintem. Hát kevés az oxigén, főleg egy alföldi embernek. Persze már az 5. állomásnál és később is lehet oxigénpalackot venni. Elég drága, de japán túraboltokban előtte is be lehet szerezni olcsóbban. Aki nem biztos magában, az vigyen! Kevesebb az oxigén, fáj az ember feje, szédül, hányingere van. Igazából nekem 2000 m-en volt a legrosszabb, ahogy felértünk, de aztán megszoktam.

– Ha ennyire rossz, akkor őszintén, ezek a „nézzük meg a naplementét, napfelkeltét a Fujin” szövegek, ezek kamuk?

– Nem! Van egy esti busz, pontosan nem tudom, hogyan jár, de a Yoshida-útnál este 10-11 körül rak le. Rögtön, megállás nélkül felmész. Aztán leülsz, mert ez úgy működik, hogy addigra már olyan sokan vannak, hogy fel sem jutsz, hanem alatta 100 m-rel feladod és leülsz. Megnézed a napfelkeltét. Amint vége, mindenki rohamszerűen megindul lefelé. Tehát nem vannak igazán fent, csak kevesen, mert elég húzós.

A napfelkelte látványáért mindenképpen megéri!

– Fent nincsen valami szállodaszerűség?

– Fent már nincs. Az 5., 6., 7., 8. állomásnál van, és minél följebb mész, annál drágább. Arra is figyelni kell, hogy hétköznap lehet olyat, hogy csak ott alszom – ez, ha olcsóbb, akkor kb. 6000 yen –, viszont hétvégén általában csak étkezéssel együtt lehet kérni a szállást. De ez olyan „szálloda”, hogy tatamikon fekszel másokkal egy térben, sok a ki-be járkálás.

– Olyasmi, mint egy tömegszállás?

– Attól függ. Van olyan is, hogy rengetegen vannak egy helyen, de vannak kisebb kunyhók is. A Subashiriúton kisebbek vannak, a Yoshida-úton 100-200 férőhelyesek is. Itt fűtenek, kapsz valami ennivalót, de aludni ilyen nagy átjáróházban nagyon keveset tudsz. Annyiban jó, hogy ha sokkal előbb érkeztél, mint a naplemente vagy a napfelkelte, akkor nem kint kell ácsorognod a hidegben és a szélben. Vagy ha vihar van, akkor be tudsz menni. Van egy-két hely, ahol fél órára is be lehet fizetni, de az is kb. 1000 yen.

– Ha jól emlékszem, azt mesélted, hogy téged meghívtak egy szállásra. Ez hogyan is volt?

– Mentem felfelé, már túl voltam az erdőn, és jött a csodálatos látkép: szürke hamu végig. Amikor már áthaladtam a 6. állomáson, találkoztam egy csapat japánnal, elmentünk egymás mellett, köszöntünk egymásnak. „Konnichiwa, konnichiwa!” – itt mindenki köszön mindenkinek. Előttük mentem, de én többször megálltam pihenni, így mindig összefutottunk. A 3-4. ilyen találkozásnál már gondoltam, minek rohanok, beszélgessünk valamiről, honnan jöttünk, mit csinálunk. Csatlakoztam hozzájuk. A 7-8. állomásnál csoportképet is csináltunk, összemelegedtünk. Ahogy mentünk-mentünk, elkezdett esni az eső. Nem volt olyan hideg, de ha átázol, jobban fázol. Arról nem beszélve, hogy túl gyorsan jutottam fel, és este 8-kor már fent voltam fél km-en belül. Feltámadt a szél, jött a zivatar, villámlott is. Ők úgy döntöttek, hogy bemennek a szállásra, én meg mondtam, hogy megvárom őket a ház előtt. Persze egyből mondták, hogy azt nem lehet, és kérdezték, hogy mennyi pénzem van. Volt nálam 3000 yen, a szállás 8000 yenbe került. Mondták, hogy rendben van, a különbözetet ők fizetik. Meghívtak vacsorára is, nagyon rendesek voltak.

Dávid és a megmentői a jól megérdemelt vacsora közben

– Ott aludtatok, vagy csak megvártátok, hogy elüljön a vihar?

– Aludtunk egy kicsit. 9 körül lefeküdtünk és 2-3 óra körül indultunk tovább, mert tudtuk, hogy a Subashiri-útvonal összefut a Yoshidával a régi 8. állomásnál, és nagyon sokan lesznek. És tényleg, este alig láttál embereket, hajnalban meg mindenki jött megnézni a goraikót, a felkelő napot. Általában vagy egy huzamban mennek fel éjszaka, megnézik a napfelkeltét és lemennek, vagy nap közben mennek fel, ott alszanak, és úgy nézik meg a napfelkeltét és mennek le.

– Van tehát egy olyan szakasz, amikor sötét van. Mennyire lehet látni? Nem veszélyes?

– Az út ki van táblázva, vannak fényvisszaverők, és éjszaka is elég sokan vannak. Eltévedni nem tud az ember, mert mindig van ott valaki. Nem az van, hogy felmegyünk, és élvezzük a természetet, hanem felmegyünk, és több száz másik emberrel osztozunk ebben. Mindemellett jobb csoportosan nekivágni, mint egyedül. Azok, akik először másznak hegyet, különösen nem ajánlom, hogy egyedül menjenek. Éjszaka mégsem olyan, mint nappal, és az időjárás is kiszámíthatatlan. A japánok mindig nagyon felkészültek, a külföldiekre jellemzőbb az, hogy nincsen náluk semmilyen lámpa vagy csak elemlámpa. Ezt sem nagyon ajánlom, mert ha az egyik kezedben tartod, akkor mivel kapaszkodsz? A fejlámpa és a mászóbot nagyon hasznos. Vigyünk pótelemet is, mert a hidegben hamarabb lemerülnek az elemek! Ne úgy induljunk neki, hogy „valami majd úgy is lesz”! A Fuji könnyűnek tűnik, mert mindig elmondják, hogy évente több százezer ember felmegy, és mutogatják a tévében a csúcsot meghódító japán nyugdíjasokat. De azért tudjuk, hogy egy japán néni milyen kondiban van!

– Hát igen, azt sokszor tapasztaltuk, hogy leelőznek a túrákon vagy a városban biciklivel… Mennyire meredek az út? Lefelé nem csúszik nagyon, főleg azon a homokos részen?

– Nem annyira meredek. Egy-két szakaszon használni kell a kezedet, de nem olyan technikás. Inkább lazán felsétál az ember. Lefelé sem vészes egyáltalán, teljesen biztonságos.

– Valóban úgy kell elképzelni, hogy zsinórban mennek fel az emberek?

– A hegycsúcs felé igen. Amikor én voltam, a 8,5. megállónál, 3450 m-en volt a sor vége. Ezt is érdemes belekalkulálni az időbe, ha napfelkeltekor valóban odafent szeretnénk lenni.

A célhoz közel már sűrűsödnek az emberek.

– Van még esetleg más megszívlelendő tanácsod?

– Azt érdemes megjegyezni, hogy talán már idén bevezetik – vagy már be is vezették –, hogy mindenkinek kötelező jelleggel fizetnie kell, aki felmegy a Fujira. Én is fizettem 2000 yent, amit elvileg adománynak neveztek, de minden japán tisztességesen befizette, így aztán én is. Azt hiszem, ez lesz most már kötelező, és valamennyit emelnek is az összegen. Már javul a helyzet, de még mindig hihetetlen mennyiségű szemetet szednek össze, és ennek a költségeit szeretnék belőle finanszírozni. Emellett az a cél, hogy egy kicsit kevesebben menjenek. Ennyi embert egyszerűen már nem bír el a Fuji.

A célegyenesben

– Mi volt az egész mászás során a legnehezebb? Érezted azt, hogy most, abban a pillanatban visszafordulsz?

– Ezzel úgy voltam, hogy amikor már nagyon lementem volna, akkor már fent voltam. Úgyhogy, hála az égnek, nem volt az, hogy visszafordulnék. Egész jó volt az idő is, volt egy vihar, de viszonylag hamar elült. Nekem, amikor felértem, elég nehéz volt. Fájt a mellkasom. Állsz, és úgy is elfáradsz. Ülsz, és úgyis elfáradsz. Ehhez hozzá lehetne szokni, de ez az egy nap alatt felrohanás nagyon megterhelő a szervezetnek. Utána elmúlt, és sokkal jobban voltam. Szerencsére, mert fent a legjobb!

Dávid felért, és nincs is olyan rossz színben. A háttérben látszik, mekkora a tömeg.

– Mi van odafent? Miért éri meg felmenni?

– Ez a mászás legérdekesebb része. De kell idő, hogy körbenézz, legalább 1 óra, úgyhogy jó, ha erre marad még bennünk energia. Hát mégiscsak ez a legmagasabb hegy Japánban! Van fent egy kis kráter, amit körbe lehet járni. Körbenézhetsz, láthatod a felhőket felülről, láthatod, ahogy a felhők belemennek a kürtőbe. Van egy posta, ahonnan adhatsz fel fujis képeslapot fujis bélyeggel. Használhatod Japán legmagasabban lévő WC-jét. Ehetsz is fent valamit. Nem olyan komoly éttermekre kell számítani, de összeütnek valamit az embernek. És persze szuvenír boltok. Több szentély is van, ahol pecsételtethetsz, és vehetsz amuletteket. A legmagasabb ponton időjárás megfigyelő állomást létesítettek. Most már automatizált, de régen emberek ültek ott fent, és látták el ezt a munkát.

Az áthatolhatatlan felhőtenger

– Van fent zászló? Én mindig úgy képzeltem, hogy zászlót tűznek a hegytetőre!

– Van, még mennyire! Lehet fényképezkedni 15-30 perc sorban állás után, de kivárja majdnem mindenki.

– Mi volt a legjobb, a legemlékezetesebb pillanat?

– Több ilyen is volt. Én magát a mászást is nagyon élveztem. Aztán amikor a srácok, akikkel mentem, meghívtak, azt majdnem megkönnyeztem. A harmadik, ami a legcsúcsabb, amikor fent vagy a hegyen! Amikor felmész, az is. De amikor felérsz 3776 m magasra, és ott állsz, és tudod, hogy az a legmagasabb pont Japánban, és alattad vannak a felhők, amiket máskor alulról szoktál nézni – ez a függőség veszélyét hordozza magában! Amikor órákon keresztül gürcölsz, hogy felmenjél, és végre felérsz, az olyan sikerélmény, olyan adrenalin löket, hogy úgy érzed, a világ tetején állsz!

3376 m magasan

– Végezetül még egy kérdés. A mondás úgy tartja: „Aki egyszer sem mássza meg, ugyanolyan bolond, mint aki kétszer mássza meg.” Te nekivágnál még egyszer?

– Felmennék még legalább egyszer, de akár többször is! Szeretném kipróbálni az összes útvonalat és látni a napnyugtát is, vagy milyen reggeltől délutánig megmászni.

(Szerző: Jámbor Aliz)