Cosplayerek, rockabillyk, yakuzák és hostessek – Tokió titkai II. rész.

Utazási beszámoló és tanácsok

Kedves utasunk, Tamás japán útjainak leírását olvashatják. Ebben a részben Tokió bemutatását folytatja, kiemelve a város azon arcát is, amelyet ritkábban láthatunk. Jó olvasást kívánunk!

Csodaországban Alice nélkül: Harajuku

Harajuku csupán egyetlen megállóra található Shibuyától (az állomások közti eligazodáshoz javaslom az előző részben közzétett Yamanote vonal térképének ismételt megtekintését). Rögtön az állomásról kiszállva két helyet érdemes meglátogatni: az egyik a kijárattól jobbra lévő Harajuku híd valamint a szemben, picit balra található Takeshita utca. Mindkettőt ugyanazért érdemes felkeresni: a cosplayerek miatt! (cosplayer: az angol ’costume’ és ’play’ szavakból összetett mozaikszó, olyan emberekre, elsősorban fiatalokra utal, akik valamilyen film, anime, videojáték vagy manga általában extravagáns kinézetű szereplőjének öltöznek be). Ez az a hely tehát, ahova Tokió különös divatbolondjai tömörülnek, szóval itt aztán van minden, amire egy konzervatívabb felfogású nyugati turista csak rácsodálkozhat. A kreativitás és a visszafogottság ezen a helyen aztán tényleg nem ismer semmilyen határokat, egyszerűen elképesztő, milyen fura, ruháknak már-már alig nevezhető öltözékekbe, különös sminkekbe és testfestésekbe, valamint furábbnál furább alakokba botlik az ember úton-útfélen. Sok esetben az itt látható utcai divat nyújt inspirációt aztán egy-egy világhíres divatgurunak vagy márkának a következő neves kifutón futtatott új szettjeihez. Hétvégén érdemes meglátogatni (abból is inkább a vasárnap a nyerő), amikor nincs iskola, és az erre a hobbira szakosodott helyi fiatalság ráér. Bár igaz, ilyenkor meg már akkora a tömeg, hogy alig lehet az utcán haladni, cserébe viszont egy igen különleges élménnyel gazdagodhatunk.

Yoyogi park

Ha belefáradtunk a tokiói forgatagba és tömegbe, vagy még inkább a cosplayerek okozta kultúrsokkba, érdemes ellátogatni a szintén Harajukuban található, az állomástól nem messze lévő Yoyogi parkba és a benne elhelyezkedő Meiji szentélybe. A park, mely olyan hatalmas, csendes és óriási fákkal borított, hogy akár még egy erdőnek is elmenne, egészen más élményt nyújt, mint az eddig bemutatott helyek, bátran ajánlott tehát egy kis nyugodt feltöltődésre.

Zord külső érző szívvel

Nos, az előbb kicsit füllentettem: bár csendet és nyugalmat emlegettem a park kapcsán, és ez körülbelül 95%-ban igaz is, ám a bejáratánál még az őrület és a hangzavar az úr: ez Tokió rockabilly fenegyerekeinek gyülekezőhelye. Valahányszor erre járok, mindig belefutok ezeknek az örökifjú lázadóknak néhány helyi képviselőjébe, általában egy a vállukra helyezett üvöltő magnó és végtelenül laza járás kíséretében.

Takoyaki árusok

Egy, az egész országban mindenhol található utcai takoyaki árusokból. A takoyaki tulajdonképpen egy polipcsáp tésztaszerű gombócba csomagolva, mely egy Japán szerte népszerű édesség, és azzal ellentétben, ahogyan elsőre talán hangzik, nagyon is finom! Csak azzal kell vigyázni, hogy nem szabad rögtön frissiben nekiesni, mert vásárlás után kb. még 10 percig még iszonyatosan forró a belseje, és az ember könnyedén megégetheti a száját vele (saját tapasztalat). Szokták még egyébként tölteni tempurával (ez egy japán tengeri étek), gyömbérrel vagy zöldhagymával, és általában majonézszerű speciális takoyaki szósszal öntik le a tetejét. A legfinomabb takoyakit egyébként Oszakában ehetjük, ott még külön múzeum is található erről a helyi finomságról.

Kabukicho

Kabukicho Tokió piros lámpás negyede, egyben a helyi szervezett bűnözés, a yakuza központja is. Ahogyan sejthető, van itt minden, ami egy ilyen negyedhez illik: pachinko szalonok (ez egy Japánban NAGYON népszerű szerencsejáték, a félkarú rabló és a flipper érdekes keveréke), hostess bárok (ezekről mindjárt bővebben), valamint füstös kocsmák, bordélyok, transzvesztita klubok, szóval nem egy unalmas hely. Ezt a városrészt –már ha érzünk magunkban elég bátorságot a meglátogatásához- a Shinjuku állomástól alig 10 perc séta után érhetjük el, és mindenféleképpen sötétedés után érdemes felkeresni, hiszen a negyed bejáratát jelző Yasukuni utca Tokió (és talán egész Japán) legkáprázatosabb mesterséges fénnyel kivilágított helye, egy igazi neonparadicsom. (filmekben, ha egy-egy városképet vágnak be Tokióból, akkor általában ez az utca mindig látható egy-egy snitt erejéig -innen az általános tévhit, hogy egész Tokió ilyen képet fest, ami pedig nem helytálló feltételezés. Hatványozottan igaz ez, ha az adott főszereplő a filmben valamilyen kocsiban utazgat, mert akkor az az autó MINDIG itt halad át).

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel…

A Kabukicho bejáratát jelző piros lámpás tábla. Ha érzünk magunkban elég bátorságot, esetleg tehetünk egy óvatos kísérletet Kabukicho külső utcáinak a felfedezésére tapasztalatszerzés céljából. Persze jogosan felmerül ilyenkor a kérdés, hogy ez mennyire biztonságos? Nos, bár világszerte egy veszélyes helyként tartják számon, és a legtöbb japán is azt javasolja, hogy helyi kísérő nélkül ne jöjjünk ide, én azt mondom, kellő odafigyelés mellett tehetünk egy próbát. Ameddig tudjuk merről jöttünk (nem tévedünk bele a sűrűjébe) és olyan helyeken haladunk át, ahol nagy a tömeg (ez főleg a külső utcákra igaz), különösebb bajunk nem eshet. Maximum kellemetlenséget csupán azok az itt található nagydarab néger alkalmazottak okozhatnak, akik szinte minden sarkon kísérletet tesznek arra, hogy beinvitáljanak bennünket valamelyik helyi éjszakai klubba. A yakuzák egyébként is vannak annyira kulturáltak (ha lehet ezt így mondani), hogy amíg nem sértjük a köreiket és betartunk bizonyos íratlan szabályokat (mint például, hogy ezen a helyen nem készítünk fotókat) fölöslegesen nem kötnek bele még egy külföldibe sem. Én valahányszor jártam itt egyedül vagy másodmagammal, mindig belebotlottam az itteni utcák valamelyikében ezekbe a rosszfiúkba, de soha nem ért különösebb inzultus, gyakorlatilag rám sem hederítettek. És hogy mégis hogyan ismerjük fel a yakuzákat? (hiszen a védjegyükként ismert egész hátas tetoválást nem mutogatják az utcán, amúgy is ruha fedi). Nos, csak nézzük meg annak a cipőjét, akiről ezt gyanítjuk: ha annak orra hosszúkás, hegyes végű, akkor az a fazon bizony jó eséllyel nem elkóborolt kiscicák megtalálásával keresi a kenyerét.

Hostess bárok és klubok

Egy hostess bár táblája Kabukichoban. A lényege, hogy ide betérve kikérhetünk fotók alapján egy nekünk tetsző hölgyet (ezek általában már a bejáratnál is láthatóak, lásd a képet), aki mellett egész este eszünk-iszunk a bárszerű helyiség egyik asztalánál (a hostess is velünk iszik, de a mi költségünkön természetesen), ő pedig cserébe szórakoztat bennünket a társaságával. Félreértések elkerülése végett, ez nem egy bordély, itt nincsenek szexuális tartalmú szolgáltatások, a hangsúly a kellemes hölgytársaságon van egy finom vacsora és/vagy italozás mellett. Elméletben persze lehetséges, hogy munkaidőn túl is folytatódjon a randevú, ha esetleg nagyon szimpatikusak találtuk egymást. De azt végig feltétlenül tartsuk észben, hogy a választott hölgy valószínűleg csak munkaköri kötelességből kedveskedik velünk, hiszen az a dolga, hogy mi jól érezzük magunkat, míg ott vagyunk, viszont egy idegen könnyen félreértheti ezt a fajta közeledést. Még mielőtt valaki hímsovinizmust emlegetne: természetesen hölgyeknek is létezik ilyen létesítmény, csak ott értelemszerűen hostess fiúkkal. Kipróbálása külföldinek még véletlenül sem ajánlott: csak a kikért hostess ideje és az egyéb szervizdíj meghaladhatja akár a 10.000 yent is, és akkor még nem rendeltünk se ételt, se italt, amiből illik minél drágábbat választani (arról nem is szólva, hogy még ki is kell öltözni az ilyen bárok látogatásánál, utcai ruhában nem mehetünk csak úgy be). Ha nem figyelünk oda, egész vagyonokat szórhatunk el a felelőtlenségünk miatt.

Love hotelek

Egy love hotel ártáblája. Kabukichonak van egy része, ahova belépve minden hirtelen nagyon nyugodt lesz, alig látni utcán közlekedő embereket, csupán halkan csordogáló szökőkutak törik meg a csendet. Ez, és az európai stílusú Csipkerózsika kastélyához hasonlatos meseszerű épületek, valamint a szolidan kivilágított és leredőnyözött ablakok adják a tudtunkra: ez már a love hotelek birodalma. A love hotelek tulajdonképpen egy szükség eredményei: minden szerelmespár esetében előbb-utóbb eljön ugye az a pillanat, amikor úgy döntenek, hogy szeretnék a kapcsolatukat egy magasabb, sokkal intimebb szintre emelni. Igen ám, de ilyenkor Tokióban a legtöbb fiatal párnak (akik még a szüleikkel élnek) azzal a problémával kell szembesülnie, hogy erre az általában aprócska méretű otthonokban nincs lehetőségük (hogy nézne ki, ha apuka-anyuka, valamint a szomszédok akaratlanul is fül-, rosszabb esetben szemtanúi lennének egy ilyen együttlétnek?). Ennek a problémának a megoldásként születtek meg a love hotelek. A szerelmespár bejön ide, kibérelnek pár órára vagy egy teljes éjszakára egy szobát, és onnantól már zavartalanul adózhatnak a szerelem oltárán. Persze a dolog messze túl is mutat azon, hogy pusztán csak egy szobát biztosítsanak. A japánok ugyanis különböző szolgáltatásokkal és speciális témájú szobákkal próbálnak megfelelni a különböző igényeknek és igyekeznek feldobni a kedves vendégek szexuális életét: létezik űrhajós, animés, francia szobalány kosztümös, szado-mazo Hello Kitty-s, és még ki tudja milyen témájú szoba. Ahogyan azonban látni is lehet, egy ilyen hotel nem olcsó mulatság: igényeinktől függően akár 10-20 ezer yent is otthagyhatunk azért a pár kellemes együtt töltött pásztoróráért.

Fugu

Avagy a híres-hírhedt gömbhal nyugalmi állapotban, aminek helytelen elfogyasztása akár halált is okozhat a benne található méreg miatt. Szakavatott szakács szükségeltetik tehát az elkészítéséhez, akinek papírja is van arról, hogy képes szakszerűen eltávolítani a hal testéből az utolsó csepp káros anyagot is. Teljes biztonságban így csakis étteremben fogyasztható. Ettől függetlenül minden évben van pár haláleset, amikor is egyesek házilag próbálják elkészíteni eme ételkülönlegességet, és ami általában balul üt ki. Japán ismerőseim szerint, akik már kóstolták azt nyilatkozták, hogy az íze gyakorlatilag semmilyen, szinte nincs is. Állítólag nem is az ízlelőbimbók kényeztetése a cél a japánok számára, hanem az az adrenalin növekedés, amelyet a fogyasztása által kiváltott orosz rulett szerű izgalom vált ki. Mindemellett még igen drága is, úgyhogy kipróbálása csakis különleges ízléssel megáldott ínyencek számára javallott.

Mára ennyit, de tokiói körutunk még messze nem ért véget: legközelebb azt fogom elárulni, hogyan találkozhatunk személyesen nindzsákkal és szumó birkózókkal, ha a japán fővárosban járunk! Addig is: Mata ne!

(Szerző: Szebellédi Tamás)