Nindzsasírok és szumóstadion

Tokió titkai – III. rész

Kedves utasunk, Tamás japán útjainak leírását olvashatják. A harmadik részben Tokió bemutatását folytatja.
Jó olvasást kívánunk!

Ahol az ősi harcosok végleg megpihentek

Ha valami egészen különleges élményre vágyunk Tokióban, ami garantáltan nem található meg egyetlen utazási iroda programjában, sőt, amiről valószínűleg egyetlen turisztikai könyv sem tesz említést, akkor látogassunk el a Yotsuya városrészben található Sainenji templomba. Habár eléggé körülményes megtalálni az itteni labirintusszerű épületek zegzugában, de mindenképpen megéri, talán elég, ha annyit mondok: nindzsák. A nindzsákat pedig ki ne szeretné, van egyáltalán olyan férfitársam, aki legalább kiskorában ne élte bele volna magát ezeknek a rettenthetetlen árnyékharcosoknak a bőrébe? Nos, itt egy olyan buddhista templomról van szó, aminek temetőjébe a Tokugawa klánt -ők Japán leghíresebb uralkodó családja, akik 300 éven keresztül kormányozták az országot- szolgáló leghűségesebb szamurájokat és nindzsákat temették. Rögtön a temető bejáratán belépve és egyenesen balra haladva megtalálhatjuk Hattori Hanzó, minden idők leghíresebb nindzsájának a sírját (lásd a képet), megannyi film, anime, manga és játék főszereplőjét (ismerős a név? Igy hívták a Kill Bill című film okinawai fegyverkovácsát is). Habár Hanzo barátunktól pár mázsa föld valamint hozzávetőlegesen 400 év fog elválasztani bennünket, és emiatt aztán nem is lesz valami remek társalkodó partner, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ott tudhatjuk majd a közelünkben minden nindzsák legnagyobbikát. Ennél közelebb a valódi, történelmi nindzsákhoz Japánban nincs esélyünk kerülni, mert bár rengeteg a rájuk épült élménypark az országban, de azok mind csak a nagyközönségnek készült meseszerű, könnyen fogyasztható tucattermékek, ez viszont hiteles. Persze nem csak emiatt az egy sir miatt érdemes idelátogatni, hiszen a temető amúgy is csak úgy ontja magából az ősiség hangulatát, ami Tokióban csak nagyon kevés helyről mondható el, és még azokat is lerontja a többi turista látványa. Itt viszont jó eséllyel teljesen egyedül leszünk, ezáltal az élmény is sokkal személyesebb lesz. És ha ez még mind nem lenne elég, akkor hadd áruljak el még egy hétpecsétes nindzsatitkot: ha belátogatunk a temetőhöz tartozó templom épületébe nyitvatartási időben, és nagyon-nagyon szépen megkérjük az éppen bent lévő helyi papot (vagy alkalmazottat) akkor ő elfoglaltságától függően meg fog nyitni előttünk egy olyan, egyébként nagyközönség elől elzárt termet, ahol Hanzou személyes tárgyait tekinthetjük meg (például az általa csatában használt és leginkább kedvelt lándzsáját!). Ami igazán fantasztikus, hogy ezek a tárgyak nincsenek sem üvegvitrinbe zárva, sem korlátokkal méterekre elválasztva tőlünk, szabadon megtekinthetőek, persze hozzájuk érni és lefotózni őket szigorúan tilos. Innen távozva valószínűleg ugyanaz lesz a véleményetek, ami nekem is volt: egy olyan kiváltságos élménnyel gazdagodtunk, amivel ideáig nem sok külföldi turista büszkélkedhet.

A város tetején

A Tokyo Metropolitan Government Building a város második legmagasabb épülete (tetőmagasság tekintetében legalábbis), azaz még az itteni brutálisan hatalmas felhőkarcolók közül is jócskán kiemelkedik. Egy nagyszerű tipp, ha a Shinjuku állomás közelében jártok és megpillantjátok: a hely tulajdonképpen egy ingyenes kilátó is egyben, nem kell fizetni olyan drága és közismert helyekért, mint a Tokió Torony vagy a Skytree. Szerintem semmiféleképpen nem szabad kihagyni ezt a lehetőséget, hiszen a kilátó szintjéről tiszta időben például ilyen fantasztikus látvány nyílik a környező épületekre és a városra:

Szumósok birodalma: Ryogoku

Ryogoku Tokió azon negyede, ahol a Nemzeti Szumóstadion, rengeteg szumóistálló (ahol a birkózók élnek és edzenek) valamint chanko (azaz szumós) éttermek találhatóak, magyarul ez a szumóvilág központja. Az itteni stadion ad otthont a minden évben hatszor megrendezett bajnokságokból háromnak, ennek megfelelően januárban, májusban és szeptemberben érdemes felkeresni. Bár a legtöbb jegy természetesen már elővételben pillanatok alatt el szokott fogyni, azért szerencsére a szervezők az utolsó napra hagytak egy kiskaput azoknak, akik nem voltak ilyen szerencsések. Ezen a napon kasszanyitás után lehetőség van megvenni speciális, csakis aznap és csakis helyben megvásárolható jegyeket (az már más kérdés, hogy ezeket is elkapkodják perceken belül). Ha erről is lemaradtunk, akkor se csüggedjünk: a bejárat környékén letáborozva közvetlen közelről láthatjuk az egész nap folyamatosan érkező birkózókat, jómagam a fentebb látható képet is egy ilyen alkalommal sikerült készítenem.
Ha pedig nincs kedvünk ücsörögni, akkor látogassuk meg a helyi boltokat, ilyenkor ugyanis remek szumóval kapcsolatos szuvenírekre tehetünk szert.

Bajnokok eledele

Na de mit csináljunk itt akkor, ha éppen nem folyik semmilyen verseny? A válasz: látogassunk el egy helyi izakayába, ahol közelebbről is megismerkedhetünk a szumósok érdekes világával (izakaya: olyan japán vendéglátóegységek, ahol az alkoholos tartalmú italok mellett komplett ételeket is fölszolgálnak, igen népszerű célpontja esténként az aznapi munkával végző, és lazítani vágyó dolgozóknak). Ott van rögtön a közvetlenül a Ryogoku állomás mellett található Hananomae nevezetű izakaya, ahol amellett, hogy elfogadható áron kipróbálhatjuk a szumósok fő eledelét, a Chanko-Nabét, a hátsó teremben még egy életnagyságú dohyot (azaz szumó ringet) is megtekinthetünk. Nem csak nézhetjük, de még fel is mehetünk rá, és fotóztathatjuk magunkat –már amennyiben fiúnak születtünk. Az egyik máig megmaradt szokás szerint ugyanis nő nem teheti be a lábát a küzdőtérre, az a harcosok szent arénája. Ezt egyébként tényleg nagyon komolyan veszik: egyszer az egyik itteni vacsorázásom alatt tanúja voltam annak, amint a helyi pincérek egyike finoman, de határozottan letessékelte az egyik éppen feltévedő hölgyvendéget.

Vacsora egy birkózóval

Ha még ennél is közvetlenebb élményre vágyunk, akkor a nagyobb, kiemeltebb éttermek helyett inkább a kisebb, eldugottabb izakayákat vegyük célba. A szumósóknál ugyanis az a szokás, hogy azok a birkózók, akik valamilyen okból idő előtt búcsút intettek a karrierjüknek, azok általában egy új éttermet nyitva próbálnak az életben tovább boldogulni. Ez azt is jelenti, hogy ők fogadják és szolgálják ki az ide betévedőket, hiszen tisztában vannak vele, hogy a velük való találkozás lehetősége az, ami leginkább becsalogathatja a potenciális vendégeket. Nekem már sikerült egy ilyen helyet kifognom, és valóban mondhatom, páratlan élmény volt. Kedves vendéglátómmal sikerült annyira összebarátkoznom a vacsora végére, hogy még az egyik polcon egy vitrinben féltve őrizgetett chonmagéját, azaz szumós hajviseletét is levette nekem megmutatás céljából (tudniillik ők megválnak a jellegzetes hajkoronájuktól az aktív sportolás befejeztével). És bár külön erre éppen nem vágytam, de még a vitrin ajtaját kinyitva ahhoz is ragaszkodott, hogy megszagoljam egykori sörényét –valami érdekes fenyőgyantaszerű szag csapta meg az orromat, lehet éppen pont azzal tartósította.

Minden, amit a japán vendéglátóegységekről tudni akartál (de soha nem merted megkérdezni)

Ha már ennyi szót ejtettem ezekről az izakayákról és egyéb éttermekről, akkor azt hiszem illik kicsit jobban is bemutatnom őket, mire ügyeljünk. A legtöbb ilyen helyre való belépéskor elsőként jó japán módra levesszük a cipőt, de nem kell aggódni, innen már általában rögtön tatamira (padlógyékényre) lépünk, a zokninak tehát esélye sincs összepiszkolódni (viszont arra ügyeljünk, hogy a lábbeli felvevésénél-levevésénél a cipő még véletlenül se érintse a tatamit, a zokni pedig a koszos talajt, erre ugyanis kényesek). A hagyományos, a földdel szinte egy szinten lévő asztalokhoz illene seiza pózban leülni, azaz leeresztett combbal, kinyújtott lábfejjel térdelve, de amennyiben nem vagy japán, ettől eltekinthetsz, használd csak nyugodtan a törökülést (vagy megpróbálhatod, de hacsak nem vagy hozzászokva, 10 percen belül fájdalmasan elzsibbadnak majd az alsó végtagjaid. Én szóltam).

Miután kényelmesen helyet foglaltunk, általában még a rendelés előtt kihoznak nekünk egy kancsó vizet vagy zöld teát. Ez a ház ajándéka, italért csak akkor kell fizetned, ha mást szeretnél fogyasztani. A következő érdekes dolog az evőeszközök kérdése, ezt is illene hagyományosan evőpálcákkal megoldani, de a japánok vannak annyira elnézőek a külföldiekkel szemben, hogy a jobb helyeken már az elején külön ki szoktak hozni nyugati evőeszközöket. Mondjuk késsel-villával nekiesni például a sushinak az én szememben olyan, mintha valaki bicskával enné a fagyit –van ugyan valami szürreális bája, de annyira azért talán mégse kellene erőltetni. Akkor már inkább puszta kézzel, ha pálcákkal nem megy. Ha azonban mégis utóbbi mellett döntünk, nem árt figyelembe venni pár ezekhez fűződő lényeges etikett szabályt: ilyen például, hogy a pálcákkal nem mutogatunk, és hogy nem állítjuk azokat bele az ételbe (ez utóbbi a temetésekre emlékezteti a japánokat ugyanis). Csámcsogni szabad, sőt, szinte kötelező, ezzel fejezzük ki azt, hogy mennyire ízlik az általunk éppen fogyasztott étel. Szalvétát ne keressünk, itt ugyanis olyan nincs: helyette egy ún. oshiborit találhatunk kikészítve az asztalon számunkra, ami gyakorlatilag olyan, mint egy vizes borogatás, azzal törölhetjük meg a szánkat és a kezünket étkezés előtt és után. A nyári iszonyatos tokiói forróságban a tarkóra vagy a homlokra helyezve hűsítőként is szokták használni, télen pedig felmelegítik őket, mielőtt kikészítenék azokat. Fizetésnél jön a legjobb rész: nincs borravaló! Ne is próbálkozzunk vele, a végén még sértésnek fogják fel.
Végezetül a képen látható érdekességekről pár szó: az asztal közepén a már korábban emlegetett Chanko-Nabe: sok zöldség és hús, enyhén csípős íz, kalóriadús fehérjeforrás, ettől lesz csak nagy a sok szumóspalánta! A szakés pohárhoz külön kis lakkozott fadoboz jár: töltésnél szándékosan túlcsorgatják az alkoholt, egészen addig, míg nemcsak a pohár, hanem még ez a fakehely is teljesen meg nem telik vele. Ennek az az értelme, hogy miután a poharunkból kifogyott a nedű, rögtön újra is tudjuk ebből a kis dobozból tölteni. Mit is mondhatnék erre: Kanpai!

Ma eddig tudtunk haladni Tokiói titkainak a felfedezésében. Legközelebb látogatást teszünk az otakuk Mekkájában, Akihabarában, fejest ugorva a helyi szubkultúrába. Valamint azt is megtudhatjuk mikor és hova érdemes elmennünk, ha egy jót akarunk bulizni, legyen szó akár egy ősi hagyományokkal rendelkező matsuriról, táncos-zenés éjszakai mulatóhelyekről vagy éppen furcsa témájú japán bárokról.

Ja ne!

(Szerző: Szebellédi Tamás)