Miniatűr mobiltelefonok és ezer éves tradíciók

Tokió titkai: IV. rész

Kedves utasunk, Tamás japán útjainak leírását olvashatják. A negyedik részben Tokió bemutatását folytatja, kiemelve a város modern és tradicionális arcát.
Jó olvasást kívánunk!

Az elektronikus város: Akihabara

’Akiba’, ahogyan csak a helyiek nevezik Tokió elektronikus fellegvára. A városrész karrierje még valamikor a II. világháború után vette kezdetét, amikor a háborúban elszegényedett emberek próbáltak az itteni feketepiacon túladni a megmaradt elektronikus tulajdonaikon némi pénz reményében, elsősorban rádiókon. Eme jellegét azóta sem veszítette el a negyed, ma az egyszerű karácsonyfaégőtől kezdve a legmodernebb PC-ig kapható itt mindent, ami csak az elektronikával kicsit is kapcsolatban áll (ami itt nincs, az nem is létezik). Nem csak az elektronikus portékákról híres Akihabara, ez a város anime/manga, vagyis a japán rajzfilmek/képregények központja is egyben. A manga-anime-videojáték szentháromság erős jelenléte pedig azt eredményezte, hogy idővel a negyed egy helyi szubkultúra, az otakuk Mekkájává vált.

De mi is az az otaku? A kifejezést legkönnyebben talán a magyar ’kocka’, vagy az angol ’geek’ kifejezéssel lehetne rokonítani. Olyan emberekre, elsősorban fiatalokra utal, akik valamilyen hobbi megszállottjai, de a rajongásuk már túllép egy egészséges szintet. Hogy ki tartozhat bele ebbe a kategóriába az egy elég széles skálán mozog, kezdve azoktól az egyénektől akik az átlagosnál valamivel több pénzt/időt/energiát áldoznak a hobbijukra, egészen az olyan szélsőséges esetekig, amikor valaki szó szerint csak a rajongása tárgyának él, és gyakorlatilag semmilyen szociális kapcsolattal nem rendelkezik. Japánban sajnos vannak olyan fiatalok, akik nemhogy a házukból, de még a szobájukból sem hajlandóak kijönni, a négy fal között kizárólag a hobbijuknak élnek és még a szüleikkel is csak felszínes kapcsolatot ápolnak (maga az otaku szó jelentése is azt jelenti átvitt értelemben, hogy ’otthon lévő’). Téves következtetést levonni ebből azonban nem ajánlott, itt most csak a japán fiatalság egy elenyésző részéről beszélünk, ettől függetlenül a jelenség létezik. Manapság nyugaton divattá vált sok anime- és mangarajongó körében, hogy magukat otakunak nevezzék, ezzel büszkén hirdetve rajongásukat a keleti dolgok iránt. Pedig Japánban mindmáig ez a szó pejoratív jelentéssel bír, kint tehát ne nagyon dicsekedjünk ilyesmivel, mert elég furcsán fognak nézni ránk.

Visszatérve Akihabarára, annak érdemes tehát felkeresni a helyet, akiket vonz az anime, manga, videojátékos kultúra és/vagy olcsón szeretne jó minőségű elektronikus műszaki cikkeket vásárolni. Itt minden ilyen jellegű igény maximálisan ki lesz elégítve, előbbire példaként talán elég, ha annyit mondok, hogy az erre szakosodott üzletekből több tucat bérház nagyságú található itt (köztük a világ legnagyobb manga és anime boltja, a Mandarake). Ami pedig az elektronikus árukat illeti, én azt tudom javasolni, hogy próbáljunk kisebb, eldugottabb boltokat keresni, mert az árak helyenként nagyon eltérőek lehetnek. Kis kutatás után könnyen fellelhetőek olyan üzletek, ahol nem csupán magyar viszonylathoz képest hihetetlenül olcsón lehet hozzájutni mondjuk laptopokhoz, hanem még akár az árakból is lehet alkudni.

Meido Cafék

Az ’Őszi Levelek Mezejében’ (ezt jelenti az Akihabara szó szabadfordásban) a fentebb említett üzleteken túl azért találunk még további érdekes létesítményeket, ilyenek például az ún. meido cafék. Ezekben a cosplay témájú éttermekben francia szolgálólánynak öltözött lánykák szolgálnak föl mindent a kedves vendégeknek (innen a név: a ’meido’ az angol ’maid’, azaz szolgálólány szó japános kiejtése). Amellett, hogy fölszolgálnak, még azonosulnak is a szerepükkel: úgy beszélnek a vendéggel mintha az valóban az uruk lenne, nagyon tiszteletteljes nyelvet használva mindeközben. A munkájuk részét képezi az is, hogy leüljenek társalogni az ide betévedőkkel, sőt, ha olyan kérésünk van még akár videojátékot is játszanak külön velünk!

Akihabarában elég nagy hangsúlyt fektetnek ezeknek a meido caféknak a reklámozására, szinte minden sarkon látható egy ilyen kosztümbe bújt leányka, aki boldog-boldogtalannak osztogatja annak a meido cafénak a szórólapját ahova éppen tartozik.

Üres utakon

Akihabarában egy érdekes szokás, hogy vasárnaponként lezárják az úttesteket és ilyenkor kizárólag a gyalogosok veszik birtokukba az egész negyedet. Egészen érdekes látni, ahogy emberek tömegei sétálgatnak egy olyan széles, többsávos úttesten, amelyen egy órával korábban még több száz jármű közlekedett.

Az Edo korszak emlékei: Asukusa

Tokió nem mindig töltött be olyan fontos szerepet az ország történelmében, mint manapság, csupán a XVII. század elejétől, a Tokugawa shogunátus megszilárdulása után kezdett el rohamos fejlődésnek indulni és fokozatosan az ország központjává válni. Ebből következik, hogy nincsen elárasztva olyan több száz vagy ezer éves történelmi emlékekkel, mint mondjuk a régi fővárosok, Kiotó és Nara. Ami volt is, azok nagy része megsemmisült a II. világháborús bombázások során. Az Asakusa városrész viszont egy szerencsés kivétel. A hely tulajdonképpen egy, az Edo korszakból fennmaradt vigalmi negyed, amely még ma is őrzi ezt a jellegét: szűk utcákban lavírozó riksa taxik (ezekre mi is felülhetünk), régi épületek egész sorozata, melyek között találhatóak éttermek, színházak, könyvesboltok, és még sok minden egyéb (a valaha a vigalmi negyed központjának számító bordélyok viszont már nincsenek). A városrész régi időket idéző hangulatáról talán elárul sokat az is, hogy Tokióban mindig itt látható a legtöbb kimonót és yukatát viselő ember.

Ha már öltözködés, egy gyors érdekesség: a képen látható hölgy a ballagók jellegzetes kimonóját, a furisodét viseli. A furisode a legnagyobb, legszebb az összes kimonófajta közül, nagyon hosszú az ujja (szinte a földig ér), és csakis hajadon lányok viselhetik. Az amúgy is gyönyörű viselet egy, a hajba illesztett virágdísszel, ún. kanzashival szokott még általában kiegészülni.

1400 éves templom a felhőkarcolók árnyékában

Az Asakusában található leghíresebb épület egészen másmilyen jellegű, sőt, éles ellentétben áll a negyed valaha volt vigalmi jellegével: a Sensouji Tokió legrégebbi és egyben leglényegesebb temploma. Igen ősi, az épület legrégebbi része még a VII. századból származik, ekkor halászták ki ugyanis a közeli Sumida folyóból azt a Kannont ábrázoló szobrocskát, aminek tiszteletére a templom tulajdonképpen épült (Kannon egy női bódhiszattva, az irgalom és kegyelmesség megtestesítője a japán buddhizmusban). A Sensouji bejáratát jelző Kaminarimon (villám kapu) a hatalmas piros lámpásával Tokió egyik legjellegzetesebb látványossága. Nevét a kapu két oldalán elhelyezkedő shinto istenségek szobrairól, Raijinról és Fuujinról kapta. Ők nagyon népszerű alakok a japán folklórban, országszerte rengetegen helyen látni őket különböző ábrázolásmódokban. Raijin a viharisten, aki a hátán hordott dobokat megszólaltatva mennydörgést kelt, Fuujin pedig a szélisten, ő a vállán, egy zsákban cipeli magával a szelet. Elég komisz fickók, akik folyton azon törik a fejüket, hogy miként bosszanthatnák az embereket. Raijin egyik kedvenc szórakozása például, hogy ellopja a gyerekek köldökét, ha azok nem figyelnek. Szokták is a japán anyukák a gyermekeiket figyelmeztetni, hogy öltözködjenek rendesen, vagy különben „Rai-sama ellopja a köldöködet!”(Rai sama ga oheso wo tori ni kuru yo!). Ezzel az ijesztgetéssel persze csak arra próbálják az anyukák rávenni a kicsiket, hogy ne hagyják fedetlenül soha a hasukat, nehogy megfázzanak.

Sensouji érdekességei

Ebből van egy pár. Rögtön a Kaminari kapun áthaladva a Nakamise bevásárló utcába jutunk, ami tulajdonképpen egy nagy tömött bazár, de olyan jellegzetes japán szuveníreket tudunk venni kedvező áron, mint mondjuk a maneki neko vagy a daruma baba (előbbi szerencsét hoz, míg utóbbi teljesíti egy kívánságunkat)

Innen kikeveredve, és egy újabb hatalmas kapun, a Hozómonon áthaladva a templom udvarára juthatunk, ahol azt látni, hogy egy hatalmas üstöt állnak körbe állandóan az emberek, amiben rengeteg füstölő ég egyszerre. A néphagyomány szerint az innen kiáramló füst gyógyító hatású, belélegezve és/vagy a beteg testrészekre rálegyezve bárki bármilyen betegségből képes kigyógyulni.

Ugyanilyen érdekes dolog az omikuji, azaz a jövendőmondó cédulák, amiket itt tudunk kisorsoltatni magunknak (habár ezek nem kimondottan csak a Sensoujihez köthetőek, minden nagyobb shinto és buddhista szentélynél megtalálhatóak). A lényege egyszerű: dobjunk száz yent a japánul számozott fiókok előtti perselybe, majd rázzuk meg a közelben található hatszögletű dobozt és húzzunk ki belőle egy cetlit, amin egy szám lesz. Ez a szám az egyik fiókhoz tartozik, ezt keressük meg, abban lesz megtalálható a jóslatunk egy papírdarabra írva (angolul is).

Figyelem: nem csak kellemes jóslat állhat a papíron, előfordulhat, hogy balszerencsét fog tartalmazni. Ebben az esetben -ha már így jártunk- forduljunk a fiókokkal szemben, gyűrjük össze a jóslatunkat, akasszuk fel azt az itt található fémpóznák egyikre, majd összetett kézzel és csukott szemmel imádkozzunk azért, hogy az ne váljon valóra.

Ha mindezekkel végeztünk, látogassuk meg a Sensoji főcsarnokát valamint a mellette található Asakusa szentélyt, mindkettő csodaszép. Előbbibe való belépéskor arra lehetünk figyelmesek, hogy a bejárat küszöbe különösen magas, igen nagyot kell lépni a belépéshez. Ennek is megvan persze a maga külön, kevéssé ismert magyarázata, de az annyira arcpirító, hogy ennek ismertetésétől most inkább eltekintek.

A legnagyobb buli: Sanja Matsuri

Matsurinak nevezzük a hagyományos japán ünnepi alkalmakat, amikhez általában valamilyen látványos és/vagy felszabadult hangulatú fesztivál kapcsolódik. Japánban ezekből rengeteg van, csak a legfontosabbak száma kitesz majdnem húszat, de kis túlzással az év szinte minden napjára jut valami ünnep valahol, amik ráadásul jellegükben elég eltérőek is lehetnek. Én emiatt még csak kísérletet sem teszek arra, hogy felsoroljam őket vagy akár általánosságban beszéljek róluk, helyette inkább csak Tokió egyik legnevezetesebb matsurijáról, a Sanja Matsuriról ejtenék pár szót. Ezt hagyományosan mindig május harmadik hétvégéjén rendezik meg az Asakusa negyedben, 3 napon keresztül tart (péntektől vasárnapig), bár a vallási előkészületek már napokkal korábban elkezdődnek. A péntek az első lényeges nap, ekkor veszi kezdetét a parádé, összeáll a tömeg, és rituális táncokat tartanak a bőségért és a jó aratásért az Asakusa szentélyben. A szombat ismét csak fontos, ilyenkor hordják ki az Asakusa negyed 44 kerületéből az ünnepség középpontjában álló szent mikoshikat, hogy aztán azokat keresztül-kasul hordozzák a környező utcákban. A mikoshi egy olyan hordozható shinto szentély, ami külső megjelenésében leginkább egy gyaloghintóhoz hasonlatos, de nem embert szállítanak benne, hanem kamit. A kami fogalmát nehéz meghatározni, legkönnyebben talán spirituális lényekként írhatóak le, ők a shinto hitvilág szellemei/istenei (kami lehet például egy élettelen dolog –mint egy szikla vagy folyó- „lelke”, valamilyen természeti jelenség istene, de akár egy elhunyt személy szelleme is). Szóval a kamik ezekben a mikoshikban foglalnak helyet, és a feladatuk az, hogy amerre csak cipelik őket, mindenhova szétosztogassák az áldásukat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden egyes mikoshit hatalmas, esetenként több száz vagy ezer ünnepi ruhába bújt ünneplő kísér, akik minél közelebb akarnak lenni a jószerencse és a boldogság forrásához. Az átlagos felvonulókhoz szoktak még csatlakozni zenészcsónakok, táncosok, gésák, szóval igazán színes kis társaságok szoktak ilyenkor összeverbuválódni. Ilyenkor minden ember egynek számit, a társadalmi különbségek megszűnnek létezni, még a yakuzák is csatlakoznak a parádéhoz.

Ez így megy egész hétvégén, a legnagyobb bulival azonban kétségtelenül a vasárnap kecsegtet, amikor a 3 legfőbb mikoshit kihordják az Asakusa szentélyből, majd ugyanaznap vissza is viszik azokat. Ilyenkor a legnagyobb a tömeg is, esetenként több milliós létszámmal (a látogatók száma átlagosan mindig 1,5-2 millió körül mozog).

Az én személyes véleményem, hogy ha abban az időben tartózkodunk kint, amikor ez az ünnepség is zajlik, akkor semmiféleképpen ne hagyjuk ki. A tömegre mondjuk nem árt előre lélekben felkészülni, meg mindarra, ami ezzel jár (gondolok itt elsősorban a tülekedésre), de a kisebb kellemtelenségeket leszámítva valóban fantasztikus élmény. Még egy jó tanács: ha közelről akarjuk látni vasárnap a szentélyben a visszatérő mikoshikat, akkor már jó előre, órákkal korábban foglaljuk el kiszemelt helyünket, mert később erre már valószínűleg nem lesz lehetőségünk. Két éve egy nagyon jó helyet kaptam ki, akkor sikerült készítenem a lentebb található videót is a közvetlenül előttem elhaladó 3 fő mikoshi egyikéről.

A Sanja Matsurin túl

…is van élet a Sensoujiban, az év szinte bármelyik időszakában bele lehet itt botlani alkalmi, évente nem rendszeresen megrendezett ünnepségekbe. Az alant látható videó pont egy ilyen alkalomról készült még 4 éve, akkoriban éppen egy nagyobb renoválást végeztek az egész templomon, és ezzel az eseménnyel ünnepelték meg annak sikeres befejezését. Habár nagyságrendileg persze összehasonlíthatatlan mondjuk egy Sanja Matsurival, de az ilyen kisebb ünnepségeknek is megvan a maga különlegessége. Jelen esetben ilyen például a gésák és buddhista szerzetesek megnyitója, a kisgyermekek elképesztően aranyos felvonulása vagy éppen a sárkány „megreptetése”, amint az az alábbi 5 percben látható is.

Ezzel a videóval búcsúzom most, legközelebb kicsit jobban felfedezzük a főváros kulturális és ősi oldalát, de vetünk majd egy hosszabb pillantást a helyi éjszakai életre is. Addig is: Mata ne!

(Szerző: Szebellédi Tamás)