Császári palotától a börtönkórházig

Tokió titkai V. rész

Kedves utasunk, Tamás japán útjainak leírását olvashatják. Az ötödik részben Tokió bemutatását folytatja, ahol többek közt bevezet minket a kabuki színházak, a ginzai luxus és egy börtönkórház rejtelmeibe.
Jó olvasást kívánunk!

A császári palota

Japán államformája parlamentáris monarchia, ami azt jelenti, hogy van ugyan egy választott kormánya meg miniszterelnöke, akik a főbb politikai döntéseket meghozzák, de emellett ott van a császár, aki szimbolikusan a nemzet egységét testesíti meg. Ő, és kedves családja lakja ezt a csúnyának éppen nem nevezhető palotát. Persze pusztán ide jövet érthető módon a császárral nem lehet csak úgy találkozni; ami viszont még ennél is rosszabb, hogy magába a palotába sem lehet bemenni, legfeljebb a keleti kerteket lehet meglátogatni. Kivételt ez alól csak december huszonharmadika (a császár születésnapja) és január másodika (az újévi üdvözlet időpontja) képez, ezeken a napokon ugyanis megnyitják a belső udvarokat a nagyközönség számára, ahol is a császár egy erkélyről integetve üdvözli az ünneplő tömeget.

A telek, ahol áll, állítólag többet ér, mint egész Kalifornia állam területe (de miért éppen Kalifornia?)

A keleti kertek

Avagy a császári palota látogatható része. Itt olyan érdekességek tekinthetőek meg, mint az egykori Edo várkastély talapzata (az volt az uralkodók eredeti székhelye, a most látható palota alig több mint 100 éves), annak titkos bejárata (ami most már nem is annyira titkos, lévén mellette egy hatalmas tábla hívja fel rá a figyelmet), vagy éppen az őrség hajdani szállása. Mindez idillikus környezetben: hattyúk és koi pontyok lakta vizesárkok, kecses hidak, itt-ott elszórva kisebb bambuszligetek. Különösen sakuravirágzás idején érdemes meglátogatni, valami egészen csodás élmény a lehulló virágszirmok alatt csónakázni.

Arra mondjuk azért felhívnám előre a figyelmet, hogy a palota területe hatalmas (értsd: HATALMAS), és csakis gyalog bejárható, azaz, aki nem bírja annyira a hosszabb sétákat, az rendesen kifáradhat a végére. Nyáron, amikor tikkasztó hőség uralkodik Tokióban egyenesen nem is javaslom ezt, hacsak nem szerelkezünk fel egy kisebb falu vízellátásának megfelelő folyadékmennyiséggel a több órás sétához.

40 000 év történelme

Ha csak egy múzeumot látogatunk meg a felkelő nap országában, az a Tokiói Nemzeti Múzeum legyen, ami Japán legnagyobb és legrégebbi múzeuma. A 40.000 éves (!) őskori pattintott kőtől a feudális Japán felbecsülhetetlen értékű kulturális kincsein át modern kori művészeti alkotásokig van itt minden, amit csak el lehet képzelni. Nemzeti múzeum lévén elsősorban Japán áll a középpontban, de a fő épület mellett található kisebb melléképületekben szinte minden más jelentősebb kultúrából is találhatóak kiállítási darabok. Érdemes akár egy külön napot is szánni rá, nekem például a 3-4 órásra tervezett múzeumlátogatásomból lett egy teljes délután, úgy elvesztem a szamurájkardok és páncélok tengerében, nem is szólva a kiváló könyvesboltjáról.
Maga a múzeum az Ueno parkban helyezkedik el, ami Tokió egyik legnagyobb parkja és nem mellesleg az egyik legjobb (és leglátogatottabb) hanami, azaz cseresznyefa virágban gyönyörködős helye, tavasszal tehát remek ötlet lehet a két programot összekötni.

Égig érő fa: Tokyo Skytree

Jelen állás szerint ez a világon a legmagasabb torony, és a második legmagasabb ember alkotta építmény. Amúgy kilátó, mellékállásban pedig adótorony. Személyes vélemény: kissé drága, a legfelsőbb szint meglátogatásához 3000 yent kell leszurkolni a kasszánál. Arról nem is szólva, hogy általában tömött sorok kígyóznak a bejáratnál, meglátogatásakor tehát még némi várakozással is kalkulálni kell.

A luxus birodalma: Ginza

Ginza Japán -és a világ- egyik legdrágább bevásárló és szórakoztató negyede, ahol az összes ismertebb divat- és ékszermárka képviselteti magát. Itt minden a nagy pénzekről szól. Csak két példa: a negyed egyetlen négyzetméterének(!) értéke több, mint 10 millió yent ér (ez olyan 22 millió forint mostani árfolyam mellett), egyetlen csésze kávé ára pedig körülbelül olyan 2200 forintnak megfelelő összegbe kerül.

Azon kívül, hogy szörnyülködhetünk egy sort az itteni horribilis árakon, másért is érdemes azért ide látogatni: többek között itt található meg a Sony Building, egy olyan bérház nagyságú üzlet, ahol nemcsak megvásárolni, de akár kipróbálni is lehet a szóban forgó márka legújabb innovatív fejlesztéseit. Remek móka rácsodálkozni a japán technika számunkra még hosszú évekig elérhetetlen fejlesztéseibe és egy kicsit belekukkantani a jövőbe.
A város jelképe a Ginza Wako óratorony, és ahogyan az szintén látszik még a képen, Akihabarához hasonlóan hétvégente itt is lezárják az utakat a gyalogosok számára.

Tradicionális viseletben

Az egyik dolog, amit nagyon kedvelek –vagy inkább tisztelek- a japán emberekben, az az, hogy az erőltetettség minden jele nélkül ápolják az ősi hagyományokat. Ennek az egészséges nacionalizmusnak a részét képezi például a népviselet aktív viselése a civil életben is. Lám, ez a két idős hölgy is milyen természetesen viseli a yukatáját Ginzában, a nyugati világmárkák fellegvárában, és mégsem alkotnak az őket körülvevő környezettel semmiféle kontrasztot.

A yukata egyébként a kimono egy lazább, szellősebb variánsa, amit ebből kifolyólag elsősorban jó idő esetén hordanak. A fiatalok általában világosabb, élénkebb árnyalatúakban pompáznak, míg az idősek inkább sötétebb színeket viselnek. További érdekesség, hogy mindig a bal oldalát hajtják át a jobb részére, ez alól csak a temetések képeznek kivételt, amikor is pont fordítva történik mindez.

A japán színházak különös világa

Ginzában található a város egyik legjobb -ha nem a legjobb- kabuki színháza. A kabuki a tradicionális japán színház egyik fő fajtája a noh mellett. Pár szóban lehetetlenség kifejteni, hogy melyiknek milyen sajátosságai vannak, és miben különböznek. Ha mégis nagyon röviden jellemeznem kéne őket, akkor azt mondanám, hogy a kabuki egy nagyon látványos, nagyon fellengzős és teátrális stílus, ahol javarészt nagyon fura piros-fehérre festett arcú figurák mozognak nagyon furán nagyon fura zenére és nagyon fura hangtónusú narrációra. A noh ezzel szemben viszont sokkal visszafogottabb, és nagy szerepet játszanak benne a különböző érzelmeket kifejező maszkok.

Visszatérve a színházra, habár egy teljes előadásra a jegy iszonyatosan drága (22.000 yen), de mégsem kell elkeserednie azoknak, akik élőben szeretnék a kabukit látni: az előadás napjain lehetőség van csupán egy-egy felvonásra szóló jegyeket is kiváltani egy jóval barátságosabb, mindössze 2000 yenes összegért cserébe.

Szinte harapni lehet

Találós kérdés: mi a hiba a kirakatban látható ételekkel? Oké, ez gonosz volt, hiszen pusztán kép alapján ezt elég nehéz megállapítani, de garantálom, hogy élőben is csak keveseknek menne a megfejtés. Szabad a gazda? Akkor mondom: az itt látható ételek nem valódiak, műanyagból vannak, csupán azt illusztrálják, hogy bent az étteremben pontosan mi kapható és milyen méretben.
Japánban külön iparág szakosodott arra, hogy az igazihoz megszólalásig hasonlító műanyag ételmodelleket készítsen az éttermek számára, azok kínálatát bemutatandó.

Ima a 47 ronin sírjánál

A 47 hűséges ronin (szó szerint „hullámember”, azaz gazdátlan szamuráj) meséje az egyik leghíresebb megtörtént eseményeken alapuló történet a japán néphagyományban (a nemrég a mozikban bemutatott ócska hollywoodi látványfilmet most gyorsan felejtsük el). A halott uruk becsületéért a méltóságukat és életüket is feláldozó harcosok története olyan értékeket közvetít, mint a „hűség”,”önfeláldozás”,”kitartás” -fogalmak, melyeket a japán emberek mind a mai napig mélységesen megbecsülnek.

Ma a sírjukat bárki meglátogathatja a Shinagawa állomás közeli Sengakuji templomban. December tizennegyedikén hatalmas ünnepségeket rendeznek itt a harcosok tiszteletére, de más időpontokban is javaslom a templom felkeresését. Azon túl, hogy egy füstölőt gyújtva leróhatjuk tiszteletünket a síroknál, remek szamurájos szuvenírekre tehetünk szert a helyi boltocskában.

Zenés-táncos szórakozóhelyek

Sokakban most jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért írok külön a diszkókról, mikor ezeknek a helyeknek abszolút semmi közük a japáni kultúrához, és amúgy is a világ minden nagyobb fejlettebb városában tucatszám megtalálhatóak. Ezt a véleményt én is osztom, és jómagam nem is rajongok különösebben az ilyen létesítményekért. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy egy adott városról teljes képet kapjunk nem csak a történelem és a kultúra, hanem a helyi éjszakai élet ismerete is hozzátartozik. Én ezért minden fenntartásomat leküzdve már kísérletet is tettem pár ilyen hellyel. Ha valaki hozzám hasonlóan szintén érez erre késztetést, annak csupán egyetlen helyet hadd ajánljak: Womb. Remek érveim szólnak mellette: 1. nagyon jó az elhelyezkedése (a város szívében van, a Shibuya állomástól 10 perc sétára) 2. Nem csak Japán, hanem Ázsia egyik legnagyobb diszkója is egyben (rendszeresen olyan nemzetközi hírű előadókkal, mint például a Chemical Brothers vagy Skrillex). 3. Szinte minden este van valami buli. 4. Viszonylag olcsó a belépő, sőt, a hölgyeknek a legtöbb este ingyenes! Csupán arra ügyeljünk, hogy belépéskor mindig legyen nálunk valami igazolásra alkalmas irat (mondjuk útlevél), mert anélkül nem engednek be.

A Womb honlapja, ahol körülbelül egy hónapra előremenőleg meg lehet tekinteni programokat (és hogy ezek közül melyik nap ingyenes a lányoknak), valamint az odajutáshoz szükséges térképet, mindezt angolul: https://www.womb.co.jp/

Ja, és hogy mi a különbség a japán és a magyar közönség közt? Hát hogy a japánok sokkal energikusabbak, eszméletlen milyen lelkesen tudják ropni, ha buliról van szó!

Vacsora egy börtönkórházban

Ha valamiből Tokió szinte kifogyhatatlan mennyiséggel rendelkezik, azok a furábbnál furább éjszakai témabárok. Van itt kérem szépen minden, ami még a jó ízlés határain belül elfér (vagy ami már kicsit túl is mutat azon): az egyik helyen Alice csodaországa elevenedik meg szó szerint, óriásgombákkal és vízipipázó óriáshernyókkal, a másik helyen meg nindzsának öltözött személyzet hordja ki a rendeléseket, stílszerűen lopakodva. Egyéni ízlés kérdése ki melyiket találja a legvonzóbbnak vagy a legfurcsábbnak, nálam azonban a pálmát egyértelműen az Alcatraz ER viszi. Már eleve a belépés is elég rendhagyó, hiszen kezdésként rögtön a bejáratnál meg kell adnunk a vércsoportunkat.

Ez némi magyarázatot igényel: egyrészt a hely jellegéből adódik (egy börtönkórházat akar megjeleníteni, bár akkor is kicsit elgondolkodtató miért érdekli ez a személyzetet), másrészt a katsuekigata miatt. Ez utóbbi a vércsoport japán megnevezése, ami nagyon fontos szerepet játszik a helyi kultúrában, utal ugyanis az adott ember személyiségére (egy példa: az A várcsoportú ember szerintük izgága, magába forduló, ugyanakkor őszinte és lojális). Magyarul, akár csak a nyugati horoszkópoknál, lehet belőle következtetni egy adott személy habitusára, ízlésére, amit ez a bár figyelembe is vesz.

Ha ezzel megvagyunk, jöhet maga az étterem része, ami… ami… hát, valami ilyesmi:

Igen, ez bizony egy cellasor. Az asztalok és a székek mind a cellákban helyezkednek el, belépés után pedig szépen, formálisan be is leszünk zárva ezekbe. Betekintve az itt található menübe jön a következő döbbenet: az emberi szervekről elnevezett ételek még csak hagyján (megijedni nem kell, a bizarrul hangzó elnevezések csupán olyan egyszerű étkeket takarnak, mint mondjuk egy jól megtermett kolbász), de az egy próbababa fejben felszolgált „Nounai Hassha” (szó szerint: „agyromboló”) koktél már sokaknál kiverheti a biztosítékot.

Pedig ezzel még mindig nincs vége, most jön csak a java: a cellákat időnként óriásfecskendős nővérkék látogatják, akik az arra vágyókat „kezelésbe veszik”: beültetik például egy infúziós tasakkal ellátott tolókocsiba, aminek a csöve nem a karba, hanem a kedves vendég szájába vezet. Talán mondanom sem kell, a tasak általában valami igen tömény alkoholos folyadékot rejt. Lehetne még tovább folytatni a hely szemöldökhúzogatásra késztető érdekességeinek a felsorolását, de azt hiszem már ennyiből is világos, milyen különleges bárról van itt szó. Valami olyasmi ez, mint a vidámparkok ijesztgetős szellemkastélya, mínusz a sínen futó kocsikkal, viszont annál több alkohollal kiegészülve. Hmm.

Ami engem illet, én azért részemről maradok inkább a hagyományos izakayáknál, ahol nem kell rettegnem az óriásfecskendős nővérek váratlan támadásától a jól megérdemelt sushi és a japán sör élvezete közben. Ámen.

Ezzel véget is ért egy újabb felfedezőutunk a japán fővárosban, a következő résszel pedig már búcsút is intünk Tokiónak. De előtte még ismét csak ellátogatunk majd a város kevésbé ismert szegleteibe, és kicsit feltérképezzük a japán otthonok külföldiek által csak ritkán megismerhető világát is. Addig is: Mata ne!

(Szerző: Szebellédi Tamás)