Szumó: a japán nemzeti sport

Bár újabban a baseball és a foci rendkívül nagy népszerűségnek örvend Japánban, az ország nemzeti sportja mégis a szumó. Teljesen egyedülálló, régi hagyományokkal rendelkező sportág, mely már a mondavilágban is megjelenik. Most azonban nem a szumó történelmét, hanem a szumó jelenét szeretném megismertetni önökkel. Szeretném megváltoztatni azt a képet, ami sokak fejében megjelenik a szumó kapcsán: két végletesen elhízott birkózó egy szál ágyékkötőben nagyokat terpeszt, majd egymásnak esik, mindeközben egy kimonós férfi érthetetlen szavakat kiabál. Persze ízlés dolga is, de a szumó élvezhető, ha tisztában vagyunk néhány alapvető dologgal. Szertartása van, és legalább annyira érdekes, mint a japán előadóművészetek vagy más harcművészetek. Egy szumóbajnokság az egész országot megmozgató nagy esemény, amelyen szinte mindig teltház van. A szumóban nagyon fontosak a hagyományok és a rituálék. Vallásos eredetű sport, s ez nemcsak minden mozdulaton érződik, de a küzdőtér, a dohyō fölött egy sintó szentély teteje van felfüggesztve, melynek négy sarka a négy évszakot szimbolizálja.

A szabályok

Én azért szeretem a szumót, mert nem kell bonyolult szabályokkal tisztában lennem ahhoz, hogy értsem, mi zajlik, és tudjam, ki nyert. Egészen egyszerűen azé a győzelem, aki az ellenfelét kiszorítja a kör alakú küzdőtérről, a dohyōból, vagy aki el tudja érni, hogy ellenfele a talpán kívül bármely más testrészével megérintse a talajt a dohyōn belül. Tilos a hajba markolni, ököllel ütni az arcot és a szemekbe nyúlni. Aki ezek ellen a szabályok ellen vét, azonnal elveszti a mérkőzést.

A győzelemről a gyōji dönt, az a bíró, aki díszes kimonóban, legyezővel a kezében az egész mérkőzés alatt a dohyōban tartózkodik. Néha nem teljesen egyértelmű a küzdelem kimenetele, ekkor a dohyō körül ülő 5 shinpan, bíra felmegy a küzdőtérre, és a gyōjival együtt megvitatják az eredményt. Soha nem nézik vissza videofelvételen a lassításokat, mindig a saját szemükben bízva, hagyományos módszerekkel döntenek.

A szumó élvezetéhez elég ennyi szabállyal tisztában lenni, de ez nem jelenti azt, hogy hierarchiája és szabályrendszere egyszerű. Minden egyes mozdulat helyes elvégzése meg van szabva, minden egyes fogásnak megvan a neve. A birkózóknak, rikishiknek hosszú ranglétrán kell felküzdeniük magukat, és a versenyeken kívül is szabályokhoz kell igazítaniuk életvitelüket, pl. az utcán kimonót kell viselniük. A szumó világát a Japán Szumószövetség irányítja. A szövetség alakítja a szabályokat, és hoz meg minden döntést, ami a szumóra vonatkozik. Azt is, hogy ki kerülhet be a profi birkózók közé.

Heya és banzuke

Jelenleg kb. 800 profi rikishit jegyeznek, akik különböző heyákba, „szobákba” tömörülnek. Úgy képzeljük ezt el, mint egy csapatot vagy inkább egy családot, aminek élén a mester, „edző”, az oyakata áll! A birkózók az ő vezetése alatt gyakorolnak, és neki kell ellátnia, etetnie az alá tartozó rikishiket.
A rikishik ezen kívül rangjuk szerint is besorolhatók. 6 nagy csoport van (alulról felfelé haladva): jo no kuchi, jo ni dan, san dan me, makushita, juryo és makuuchi. Ahogy megjelenésük és hajviseletük is különbözik, úgy az eltérő rangú rikishikre más-más szabályok vonatkoznak. A makushita rang alatti versenyzők pl. nem vesznek részt egy bajnokság összes napján, és nem végezhetik el a mérkőzés előtti rituális sószórást (bővebben lejjebb). Jelenleg 42 rikishi alkotja a legerősebb csoportot, a makuuchit, ők további 5 rangba sorolhatók: maegashira, komusubi, sekiwake, ōzeki és az élen a yokozuna.
A rangokról a Japán Szumószövetség dönt. A rikishik egy-egy bajnokságon nyújtott teljesítménye alapján újraírják a banzukét, a ranglistát. Aki jól teljesített feljebb jut, de rossz teljesítmény esetén lejjebb is lehet kerülni. Ez alól egyedül a yokozuna képez kivételt: a címet nagyon nehéz megszerezni, de nem lehet elveszíteni. Ugyanakkor egy yokozunán kivételesen nagy nyomás van. Ha veszít, a nézőtérről ülőpárna zivatar zúdul a küzdőtérre, s ha túl sokszor veszít, elvárják, hogy önként visszavonuljon. Ne higgyük, hogy a szumó egy zárt, külföldiek számára megközelíthetetlen sportág! A makeuchi 42 tagjából 1 kínai, 1 bolgár, 1 grúz, 1 egyiptomi, 1 brazil és 10 mongol, ebből 3 mongol a jelenlegi 3 yokozuna. A többi profi versenyző között is sok a külföldi, s akad köztük egy magyar is. A Masutōō néven ismert Tóth Attila san dan me ranggal indult a legutóbbi, májusi bajnokságon.

A szumóbajnokságok

Évente hat bajnokságot rendeznek: hármat Tokióban (január, május, szeptember), egyet Oszakában (március), egyet Nagoyában (július) és egyet Kyūshūn (november). Mindegyik bajnokság 15 napig tart. Egy-egy rikishi minden nap küzd, de csak egyszer, azaz egy bajnokság során összesen 15 alkalommal. Végül összeszámolják a győzelmeit és a vereségeit, és a legtöbb győzelmet magáénak tudható rikishi megkapja a császári kupát.

Ezen kívül, ha volt arra érdemes versenyző, további három díj is elnyerhető. Az idén május 11. és 25. között rendezett gogatsubasho, májusi bajnokság kupagyőztese az egyik mongol yokozuna, Hakuhō lett. A shukunshōt, a legtöbb yokozuna és ōzeki legyőzéséért járó díjat Gōeidō kapta, a küzdőszellemért elnyerhető kantōshō Ikioié és Sadanoumié lett. Idén technikájáért senkinek nem adtak ginoshōt.

Gogatsubasho – A bajnokság egy napja

A bajnokságokat közvetíti a televízió is, de egészen más élőben nézni az összecsapásokat. Idén végre én is eljutottam, és ott voltam a gogatsubasho, a májusi bajnokság 10. napján Tokióban. Mint az ókori és középkori színi előadások, a bajnokság egy napja nem néhány órán át, hanem reggeltől estig tart. A kapukat 8 óra körül nyitják. A nap a legalacsonyabb rangú versenyzők összeütközéseivel kezdődik, és sorban haladnak a tetőpont, a makuuchi birkózóinak megmérettetései felé. Ha csak nem vagyunk nagyon fanatikusak, elég délután, a makuuchi versenyeire érkezni. A tokiói bajnokságokat a Ryōgoku Kokugikanban rendezik. A legközelebbi megálló a Ryōgoku állomás, ahová megérkezvén egyből a szumó világába csöppenünk. Dohyō méretű kör a padlón a kiléptető kapuknál, korábbi kupagyőztesek festményei a falon, yokozunák tenyérlenyomatai és aláírásai, és még azt is kipróbálhatjuk, milyen magasak vagyunk híres rikishikhez képest.

Az állomásról érdemes még egy sétát tenni a közeli étteremsoron is és a mérkőzések előtt kipróbálni a chanko nabét, egy tartalmas egytálételt, melyet a legtöbb étteremben volt birkózók készítenek.

A környéknek egyedülálló hangulata van, sok birkózó kimonóban sétálgat, és akár hírességékkel is összefuthatunk. Én például a bolgár Kotoōshūval, az első európaival, aki elnyerte a császári kupát.

A Kokugikanhoz érve délután 2 óra körül gyülekező tömegbe botlunk majd. Ekkortól kezdenek el ugyanis szivárogni – taxival vagy gyalog – a makuuchi versenyzői. A lelkes rajongók sorfala az épület területén belül is folytatódik, s egészen az ajtóig kíséri a rikishiket. Ha szerencsénk és nagy adag türelmünk van, megvárhatjuk a kedvenceinket, bár a leglegleghez, a yokozunákhoz sajnos nem lesz szerencsénk, ők az alagsori parkolóból érkeznek.

A bolgár Aoiyama

A Kokugikan épülete kívül-belül érdekes. Festmények, szumókiállítás, szuvenírboltok – van mivel elütni az időt, ha már egy kicsit eluntuk a mérkőzéseket. Nekem a kedvencem ez az életnagyságú Endō-paraván volt. A 23 éves Endō tavaly került a profik közé, és bár a május bajnokságon nem teljesített jól, rendületlenül a hölgyek kedvence.

Délután három negyed 4 körül a makuuchiba tartozó rikishik a yokozunák kivételével két csoportban felsorakoznak a küzdőtéren. Ez a makuuchi dohyō-iri. Egyesével bemondják a rikishik nevét és származását, akik ezt követően körben felállnak a dohyō szélén kifelé fordulva. Mikor az utolsó birkózó is felér, befelé fordulnak, egyszer hangosan összecsapják a kezüket, megemelik a színes, reklámfeliratokkal ellátott, kötényszerű keshō mawashit, kezüket az ég felé lendítik, majd levonulnak.

A yokozunák dohyō-irije még látványosabb. Hatalmas és nehéz kötelet viselnek a derekukon, melynek a sintóhoz kötődő, szimbolikus jelentése van. Egyesével, két a makuuchiba tartozó rikishi kíséretében felállnak a dohyō egyik szélén. Itt egy rituális mozgássort végeznek el, melynek egyes elemei hasonlóak azokhoz a mozdulatokhoz, melyet a rikishik az összeütközés előtt végeznek. Összeütik kezüket, hogy felhívják az istenség, a kami figyelmét. Majd széttárják karjukat és felfelé fordítják tenyerüket, ez a fegyvertelenséget jelképezi. A láb magasba emelése és a bizonyára mindenki által ismert dobbantások megtisztítják a dohyōt a rossz szellemektől. Egészen mélyre leguggolnak, és innen emelkednek fel hullámzó mozdulatokkal derekukon a kb. 15 kilós kötéllel.

Az idei gogatsubasho kupagyőztese, Hakuhō yokozuna

Ezt követik a mérkőzések, melyek tetőpontjaként a yokozunák kerülnek sorra utoljára. 6 óra körül fejeződik be az utolsó küzdelem. A nap zárásként az aznapi győztesek előtti tisztelgésként bemutatják a yumitori-shikit, egy ceremóniát, melynek során egy birkózó látványosan forgat maga körül egy íjat. Ez a szokás az Edo-korból (1603–1868) ered, amikor a győztes rikishik íjat kaptak jutalmul, mellyel örömükben táncot lejtettek.

A hazatérő nézőket a Kokugikan tornyában megszólaltatott dobok, az uchidashi búcsúztatja, és kéri, hogy újra eljöjjenek.

A mérkőzések élvezete

Sokat számít, hogy hogyan nézzük a mérkőzéseket. Egy-egy összecsapás ugyanis nagyon rövid, általában csak néhány másodperc, de a hosszabb küzdelmek is legfeljebb pár percesek. Sokkal tovább tart a készülődés. Nagyjából 2-4 perc telik el egy rikishi dohyoba lépése és a tényleges összecsapás előtt. Ez az idő sem unalmas, ha értjük, mi miért történik, melyik mozdulat mit jelent.
A rikishiket a yobidashi rituális jellegű, elnyújtott hanggal hívja a dohyoba. Bemondja a nevüket, a származásukat és hogy melyik heyába tartoznak.

A két versenyző feláll a dohyō két ellentétes oldalán, főhajtással üdvözli egymást, majd a küzdőtér két, a körön kívül eső sarkába vonul. Lábemelgetések, dobbantások és guggolások következnek, amik nemcsak elűzik a rossz szellemeket a küzdőtérről, de bemelegítésként és nyújtásként is szolgálnak.

A lábait jellegzetesen magasra emelő Endō

A rikishik ezután az előző győztestől megkapják a chikara mizut, az „erővizet”. A vízzel való öblögetés a megtisztulás szimbóluma, hasonló ahhoz a mozdulathoz, amit a szentélyekbe és templomokba lépés előtt végeznek.

Harumafuji yokozunának átnyújtják a chikaramizut

Ezt követi a shio maki, a sószórás rituáléja, ami a dohyō megtisztítását jelképezi.

Hōmashōt látjuk sót szórni, aki híres pontosan és tiszteletteljesen elvégzett mozdulatairól

Majd a rikishik ismét felállnak két oldalt, tapsolnak, és felfelé fordítják tenyerüket a fegyvertelenség jeleként. Aztán jön az első shikiri, az a pozíció, amikor a két birkózó széles terpeszben leguggol egymással szemben, két öklét a földnek támasztja, kissé előre dől, és farkasszemet néz egymással.

Shikiri – Gōeidō sekiwake és Harumafuji yokozuna, aki olykor még a földet is megcsókolja

Ezeket a mozdulatsorokat háromszor-négyszer elvégzik, s csak ezután csapnak össze. Ez unalmasnak tűnhet, de a rikishik testi-lelki felkészülését szolgálja. Ne feledjük, itt általában 150 kg feletti férfiak csapnak össze nagyjából akkora erővel, mintha két könnyű gépjármű karambolozna! Az újbóli és újbóli félelmetes összepillantások egyre fokozzák a feszültséget, mígnem a rikishik végre összecsapnak. Sokszor az egész küzdelem már ekkor, az összecsapás, azaz tachiai pillanatában eldől. Ha ezeket fejben tartva figyeljük a készülődést, biztosan izgalmasabbá válik a szumó.

Tachiai – Gōeidō és Harumafuji összecsapása