Az „üres kéz útja” – Karate-dō

Aki a ’80-as, ’90-es években volt iskolás, vagy maga is karatézott, vagy biztosan ismert legalább egy valakit, aki járt karatéra. Ha mégsem, akkor sem lehetett elkerülni, hogy ne találkozzunk valamilyen formában a sporttal. Ez a találkozás legtöbbször a tévé képernyője előtt valósult meg külföldi akciófilmek révén, de a karatéról kialakult képünket erősen formálta a Linda című magyar sorozat is. A hősöknek elég volt néhány bonyolult kézmozdulatot éles kiáltásokkal ötvözniük, és az ellenfelek már menekültek is. A karate elsősorban látvány volt, és csak ritkábban került sor valódi küzdelemre. Bár a filmeken vetített képek meglehetősen misztikus színben tüntették fel a karatét, az imént említett jellemző nem is áll olyan távol a sport igazi felfogásától, amit a mai bejegyzésben szeretnék megismertetni önökkel.

Az „üres kéz” útja

A karate a Ryūkyū-szigetekről, a mai Okinawa területéről indult világ körüli útjára. A szigeten összefoglalóan te, „kéz” néven ismert fegyver nélküli harcmodor a XIV. századtól kínai harcművészeti elemekkel gazdagodott. A karate szó korábbi írásmódja jelzi ezt az eredetet, a kara előtagot ugyanis a Tang-dinasztia írásjegyével írták, mely általánosságban Kínára utalt. Amikor a XX. század fordulóján Japán kapcsolatai megromlottak Kínával, ezt az írásjegyet politikai okokból az azonos hangalakú, „üres” jelentésű írásjegyre cserélték. Így lett a „kínai kézből” (唐手karate) „üres kéz” (空手 karate).

Okinawa a XIX. század végén Japán része lett, a karatét ezt követően, a XX. század elején mutatták be a Japán-főszigeteken. A karate bemutatása, népszerűsítése és a harcművészethez kötődő elnevezések japánosítása Funakoshi Gichin nevéhez fűződik, akit „a modern karate atyjaként” tartanak számon. Az 1920-as évektől sorra nyíltak a karate klubok Japánban, és különböző ágak alakultak ki, melyekből a Karate Világszövetség (World Karate Federation) jelenleg négyet ismer el.

A karate a II. világháború után kezdett egyre népszerűbbé válni külföldön is. Európába az 1950-es évektől érkeztek mesterek a népszerűsítésére és tanítására. Magyarországon a ’70-es években alakultak meg az első klubok, és a Magyar Karate Szakszövetség, a Karate Világszövetség hazai képviselője a becslések szerint jelenleg 40-50 ezer igazolt és szabadidő sportoló tagsággal rendelkezik.

Az „üres kéz útja”

A karate az évek során nemzetközi versenyekkel rendelkező sportággá, küzdősporttá vált, de mindig is budō, harcművészet marad. Azaz elsősorban nem a küzdelem számít, hanem az a testi-lelki út, az a fejlődés fontos, melyen elsajátítása és gyakorlása során keresztül megyünk. Ennek az „útnak” az elnevezése japánul dō, mely utótagként más japán harcművészetek nevében is – pl. dzsúdó, aikidó – megjelenik.

A karate űzője, a karateka fejlődése, útja során folyamatos visszajelzést kap. Elért szintjének – kyū – megfelelő színű övet kap. A nagyobb fokozatok – dan – birtokosai mind fekete övet viselnek.

A karateka feladata, hogy elsajátítsa az alapvető mozdulatokat – kihon –, és az ezekre épülő meghatározott mozdulatsorokat – kata – minél pontosabban végezze el. A tanulás során oda kell figyelnie magára, és ez a testi-lelki összpontosítás, az egyensúly elérése a karate-dō valódi lényege. A kumite, „a kezek találkozása”, azaz a valóságos küzdelem, a megtanult technikák alkalmazása eredetileg nem is volt a karate része.
[space]

Versenyek

Funakoshi Gichin, „a karate atyja” szerint „a karatéban nincs verseny”, ezzel is a küzdelemmel szemben a folyamat, az út fontosságát hangsúlyozta. Ahogy azonban a karate sport jelleget öltött és nemzetközivé vált, megjelentek az első versenyek is. Napjainkban a kata és a kumite külön része a karate versenyeknek, mely versenyszámokban férfiak és nők egyénileg vagy csoportosan indulhatnak különböző szintek szerint. Az egyes ágazatoknak és szervezeteknek megvannak a külön versenyeik is. Japánban a legrangosabb bajnokságokat a Nippon Budōkanban tartják.