De mi az a daruma?

Japánban járva-kelve az ember állandóan kapcsolatba kerül a helyi kultúra legszembeötlőbb megnyilvánulási formáival: hagyományokkal, szokásokkal, ízekkel, öltözködési sajátosságokkal. Habár természetesen ezek mindegyike általában valami új és izgalmas dologgal ismertetik meg az idegeneket, de ahhoz, hogy teljes képet kapjunk az országról, néha nem árt a figyelmünket olyan dolgok felé is irányítani, amik nem lépnek ilyen közvetlen formába az utazókkal. Japán ősi, több ezer éves kultúrájának vannak hallgatag, kevésbé látványos elemei: szobrok, babák, jelképek, amikkel úton-útfélen állandóan találkozhatunk. Sajnos a legtöbb turista ügyet sem vetve halad el ezek mellett, anélkül, hogy bármilyen igénye lenne ezek megismerésére, és hacsak nincs mellettünk egy jól felkészült idegenvezető, vagy mi nem vesszük a fáradtságot, hogy utánanézzünk, akkor a jelentésük rejtve is maradhat. Ez pedig igazán sajnálatos, hiszen sokszor ezek a mozdulatlan, élettelen dolgok gyakran szavak nélkül is rengeteget mondhatnak el egy adott helyről, ha tisztában vagyunk a jelentésükkel. Ezért úgy gondoltam, hogy még mielőtt nekikezdenénk a múltkor beígért nagy országjáró útnak, közzéteszek most egy rövidke összeállítást ezekről a tapasztalatom szerint országszerte leggyakrabban látható érdekességekről.
Jelszó: Ne csak lássuk és gyönyörködjünk Japánban – értsük is meg azt!

Maneki neko

Avagy az integető macska, egy általában kerámiából készült figura, ami szerencsét hoz a tulajdonosának. Leggyakrabban üzletekben, éttermekben, pachinko szalonokban, és ehhez hasonló helyeken találkozhatunk vele, de mi magunk is beszerezhetünk szinte bárhol egyet, hiszen kis túlzással minden japános dolgokra specializálódott szuvenír bolt árusít belőlük pár darabot. Függően attól, hogy melyik kezét emeli fel, más-más fajta szerencsét hoz: ha a jobb mancsát emeli fel, akkor pénzt, szerencsét, egészséget hoz, ha a balt, akkor a vendégeket vonzza be egy adott vendéglátóegységbe vagy boltba. Ha mindkét mancsát megemeli, akkor az otthont védelmezi. Úgy tartják, minél magasabbra emeli a mancsát, annál nagyobb lesz a szerencse. Emellett még maga a macska színe is befolyásoló tényező, az alap fehéren kívül létezik például fekete, arany, rózsaszín vagy éppen zöld variációban is, mind másfajta szerencsét vagy védelmet nyújtva. Ideális ajándék elsősorban lányoknak, hölgyismerőseim legtöbbször egy ilyen cicát szoktak ajándékként kérni Japánból, de azok is nagyon szoktak örülni neki, akik korábbról még nem ismerték.

Daruma baba

Szintén szerencsehozó figura/ajándéktárgy, azzal a különbséggel, hogy itt mi magunk választhatjuk ki milyen szerencsében kívánunk részesülni, értsd: kívánhatunk egyet tőle. Alapját a zen buddhizmus alapítója, bizonyos Bódhidarma szolgálta (japán nevén Bodai Daruma –innen a név), aki a legenda szerint 9 évig meditált egy barlangban, ami tevékenység közben a végtagjai egyszerűen elsorvadtak, majd le is pottyantak róla. Egy másik verzió szerint banditák rontottak be hozzá, és ők szabadították meg a végtagjaitól (ami fura mód végül hozzásegítette az áhított megvilágosodáshoz, még udvariasan meg is köszönte az útonállóknak ezt a nemes gesztust). Akárhogy is történt, a daruma babának ennek köszönhetően a névadójához hasonlóan nincsen se keze, se lába. Sőt, alapállapotban még pupillája sincs, a mi dolgunk lesz az, hogy eme hiányosságát pótoljuk.
A darumával ugyanis egyfajta „üzletet” kötünk: első lépésként befestjük az egyik szemét (megelőlegezzük neki, hogy hozzásegítjük a megvilágosodáshoz), ekkor kell kívánni tőle valamit, aztán ha az beteljesült, akkor jöhet a másik szeme is.

Méretük változó, az alig tenyérnyi nagyságútól kezdve egészen akár a fél méteresig is terjedhet, de párszor találkoztam már ember nagyságúval is valamilyen étterem vagy üzlet dekorációjaként. Hasonlóan a cicához, szintén remek ajándék lehet itthoniaknak, hiszen olcsó, könnyen elfér bármilyen táskában, és amolyan tipikusan japános dolog.

Tanuki

A tanuki egy Kelet-Ázsiában őshonos emlősállat, amit leggyakrabban japán borznak vagy nyestnek szoktak magyarra fordítani, de olvastam már oposszumot is valahol (az igazság valahol ezek között lehet, én mondjuk legelőször simán mosómedvének néztem). Ez a kedves kis állat az évszázadok során sokszor megihlette a japán embereket, rengeteg mese és monda szól róluk, de az átlag turista legtöbbször valamilyen szobor formájában találkozhat velük.

Akárcsak az integető cica vagy a lábatlankodó szerzetes, ő is szerencsehozó szimbólum, gyakran látni szobraikat éttermek, üzletek előtt, vagy éppen kerti törpe szerepben. Általában egy séma szerint szokták ábrázolni, ahol szinte minden „tartozéka” valamilyen szerencsehozó jelentéssel bír. A széles, kerek bambuszkalap a balszerencse és a betegségek elkerülésében segít. A nagy szemük a jó döntések meghozásában segédkezik. A mosolya vidámságot hoz. Egyik kezében szakés kannát hord, amire általában egy nyolcas van írva japánul, ez a helyi kultúrában egy szerencsés szám. Maga a szakés kanna az erényt jelképezi. A másik kezében egy üres pénztárcát (esetleg kötelezvényt) tart, ez a bizalom jele (meg annak, hogy soha nem fizet). A nagy bozontos farok a sikerek elérésében segédkezik, a kerek hasa pedig határozottságot, és nyugodt döntéshozó képességet sugall.

A –szerintem- legszembetűnőbb tulajdonsága azonban valami olyasmi testi adottság, amivel a valódi tanuki is büszkélkedhet. Játsszunk most egyet: vajon a fenti kép alapján rájössz-e arra mi lehet az? Ha nem megy, a következő bekezdésben ott a megoldás, de ne rontsd el a játékot, próbáld meg először magad megtalálni!
Megvan? Ha a hasa alatt az a két nagy kerek valami tűnt fel, akkor jó nyomon jársz, bár ha azt a lábainak vélted, akkor ki kell, hogy javítsalak: azok bizony a heréi, merthogy a tanuki igazán méretes darabokkal rendelkezik. Amilyen mókás kis teremtények, ezeket néha még tarisznyaként vagy dobolásra is használják. Japánban egyébként még egy gyerekmondóka is létezik ezekről a legendásan hatalmas herékről, ami valahogy így szól:

„Tan Tan Tanuki no kintama wa,
Kaze mo nai no ni,
Bura bura”

azaz:
„Tan-Tan-Tanuki heréi,
Ha a szél nem is fúj,
Lengenek, lengenek”

És ahogy látható, még a reklámokat is megihlette:

Tengu

A japán folklór rengeteg különös teremtényt termelt már ki magából, a vízben élő kappáktól kezdve az ördögi onikon át a mindenféle fajtájú szellemekig, de talán egyik sem örvend olyan nagy népszerűségnek, mint a tenguk. A tengu egy természetfeletti lény, akit általában koboldként, istenként, vagy valami más, szellemszerű lényként szoktak aposztrofálni. Bár maga a név „mennyei kutyát” jelent szó szerint, semmi kutyaszerű nincs bennük, inkább amolyan madár-ember keverékek, emberszerű testtel, és nagy szárnyakkal a hátukon.

A két leggyakoribb formájuk a varjú tengu (az elnevezéshez illő fejszerkezettel), de annál is többször látható az ún. Yamabushi („hegyi harcos”) típus, aminek vörös arca és nagy, hosszú orra van. Leginkább hegyekben és sűrű erdőkben laknak, hosszú (több ezer éves) életet élnek, remek kardforgatók (sok legenda szól arról, hogy Japán több nagy történelmi személyiségét és harcosát is ők oktatták), és szeretik az egyszerű közembereket bosszantani és megtréfálni. Tengu szobrokkal vagy rájuk utaló érdekességekkel gyakorta találkozni itt-ott (a Fuji hegyen például van egy körbekerített szikla, ami alá a fáma szerint évszázadokig volt beszorulva egy tengu), de az őket formázó maszk is sokszor felbukkan matsurikon, vagy különböző templomokban és szentélyekben, mint dekoráció.
Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a régi időkben volt egy pajzán, szatírszerű oldala is, a személye a termékenységgel és a nemzőképességgel állt szoros összefüggésben. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk, eredetileg mit is formázott a lentebb látható hatalmas tengu fej orra…

Tokugawa címer

A régi időkben minden jelentősebb szamurájklánnak volt egy címere/jelképe, a Tokugawáké az egy körben elhelyezett egymás felé hajló 3 mályvarózsalevél volt. A Tokugawákról annyit illik tudni, hogy ők Japán egyhuzamban leghosszabb ideig uralkodó dinasztiája, 300 éven keresztül az ő köreikből kerültek ki a tejhatalmat birtokló sógunok. Tokugawa Ieyasu, miután egy hosszú és megosztó polgárháborús időszak után 1600-ban a szekigaharai csatában leszámolt a fő riválisaival, ő és leszármazottai egészen 1868-ig, a Meiji-restaurációig uralták az országot (ami mondjuk valójában csak 268 évnek felel meg, de maguk a japánok is felfelé kerekítenek). 300 év pedig sok idő, éppen elég ahhoz, hogy az egész országot elárasszák ezekkel a fennhatóságukat kifejező felségjegyekkel. Vannak olyan városok, mint például Tokió vagy Nikkó, amik különböző okokból kifolyólag különösen kötődnek a Tokugawákhoz, ezért még a szokásosnál is többet látni ezeken a helyeken a jelképüket. Nikkóban olyan méreteket öltött ez a dolog, hogy a helyi szuvenír boltokban halomban állnak a Tokugawa címerrel ellátott pólók, bögrék és egyéb ajándéktárgyak.

Torii

A shinto szentélyek bejáratát jelző kapuk. Számuk, színűk, méretük, anyaguk sokféle lehet, a legtöbbjük azonban fából készül és vörös vagy narancs színben pompázik. A leghíresebb ilyen kapu kétség kívül Miyajima lebegő torii-ja, de hasonlóan híres kapuiról a kiotói Fushimi Inari szentély, ami pedig mennyiségével nyűgözi le a látogatókat. A legnagyobb torii egyébként Kumanoban található és 33 méter magas.

Shimenawa

Shintoista szalmafonatú kötelek cikcakkos papírdarabokkal, amik valami szent dolog jelenlétére utalnak, vagy ölelik körbe, esetleg határolják azt. Előfordulnak torii kapukon, szent fákon, sziklákon, de akár még kardkészítő kovácsműhelyekben is találkozhatunk velük.

Chózuya

Vagy más néven temizuya, így nevezik a shinto szentélyek bejáratánál található vízzel feltöltött teknőket. Vallási szempontból fontos szerepük van, merthogy a shinto szentélyekbe nem lehet csak úgy berontani: előtte illik fizikálisan-spirituálisan víz által megtisztulni. Sajnos a turisták többsége nem veszi erre a fáradtságot, de én azt mondom, ha már egy ilyen helyet látogatunk meg, akkor tiszteljük meg annyival a szentélyt, hogy átesünk ezen a mindössze pár másodpercet igénybe vevő procedúrán. Aminek egyébként meghatározott menete van: az egyik odakészített merőkanál segítségével először a bal, majd a jobb kezet öntjük le vízzel, majd jön a száj -de figyelem!- a vizet nem nyeljük le, csupán kiöblítjük vele a szánkat, majd kiköpjük, hasonlóan, mint fogmosásnál szokás. Végül magát a merőkanalat is lemossuk, úgy, hogy azt függőleges helyzetbe helyezzük a merő részével felfelé, így a víz annak nyelére folyik le.

Ema

Shinto szentélyeknél található fa kívánságtáblák. Használatuk végtelenül egyszerű: csupán föl kell írni a kívánságot a táblára, majd kiakasztva ott hagyni a szentély területén abban bízva, hogy az majd később valósággá válik.

Omikuji

Ezekről egy korábbi bejegyzésben már ejtettem pár szót, de a teljesség kedvéért szerepeljenek ebben a felsorolásban is: jövendőmondó cédulák, melyeket szintén a szentélyek területén tudunk kisorsoltatni magunknak. A cédulát olvasás után egy közeli póznára kell föltűzni, majd imádkozni azért, hogy szerencsés jóslat estén az váljon valóra, kevésbé kedvező húzás esetén pedig azért, hogy ne.

Nió (vagy kongo rikishi)

A buddhista szentélyek elmaradhatatlan „kellékei”; ezek a hatalmas, izmos és állandóan haragos arcot vágó szobrok Buddhára vigyáznak. Eredetük nem echte japán, egyes buddhista iratok szerint már a történelmi Buddhát is kísérték és védték ezek az ijesztő fickók. Ma a buddhista templomoknál szobor formájában folytatják ezt a szolgálatot, készen állva arra, hogy szükség esetén akár fizikai erőszakot is bevessenek a buddhista tanok és értékek védelmében, ha már a jámbor szerzetesek békés vallásukból kifolyólag erre nem is lennének képesek. Néha egészen félelmetes magasságot is el tudnak érni, mint az például a narai óriás Buddhára vigyázó niókon látható is.

Fudo Myoo

A buddhizmusban ők minden érző lény védelmezői. Lángoló testükkel elégetik, kardjukkal levágják, kötelükkel megkötik a buddhizmus olyan ellenségeit, mint az önzőség vagy a téves illúziók. A tűz egyúttal az emberi vágyakra is utal, az hogy ég a testük azt fejezi ki, hogy őket ezek már nem képesek hatalmukba keríteni. Bárhol felbukkanhatnak, vízesések közelében, barlangokban, hegyekben, temetőkben, na és persze templomokban is, szobor vagy festmény formájában.

Ksithigarbha

Ha az ember harmadszorra próbálja, akár már ki is tudja hangosan mondani a nevüket ezeknek a bódhiszattva szobroknak. Mi maradjunk inkább a másik elnevezésüknél, a jizónál, ahogy inkább ismerik őket Japánban. Ezek a szobrok nyújtanak védelmet évszázadok óta az utazóknak, nőknek és gyermekeknek, bár a jelentésük és szerepük messze túlmutat ezen. Az egyik leggyakrabban látható japán jellegzetesség, és mégis, a külföldiek közül csak nagyon kevesen vannak tisztában a jelentésükkel.

„Ji” azt jelenti anyaföld, „zó” pedig a női méhet jelenti, amiben az élet kialakul és kifejlődik. Előbbi a szívósságukra utal, hogy akár csak a föld, amin állunk, bármit képesek elviselni, utóbbi pedig anyaszerű gondoskodásukat és együttérző szeretetüket fejezi ki. Ők a végtelen kegyelmesség megtestesülései, akik inkább magukra vállalják mások szenvedéseit, csak hogy enyhítsenek azok kínjain. További céljuk, hogy felnyissák az emberek szemét az élet és halál hamis illúziójára ebben a világban, és hogy mindenkit továbbvezessenek egy magasabb szellemi szintre.

Japánban az a szokás, hogy ha a szülők elvesztik egy gyermeküket (esetleg már eleve halva születtek, vagy abortuszra került sor), akkor azok úgymond örökbe fogadnak egy ilyen szobrot: kis ruhácskákat, partedliket adnak rájuk, ételt és játékokat (jellemző pld. a fenti képen is látható szélforgó) helyeznek el eléjük az elhunyt gyermekük emlékére, így gondoskodva róluk még a túlvilágon is. Japánban minden egyes jizó szobor egy-egy fiatalon eltávozott lélek szomorú mementója.

Ennyi fért hát bele a japán érdekességekről szóló kis összeállításunkba. Azt talán mondanom sem kell, hogy most csak a felszínt kapargattuk meg, a japán kultúra olyan gazdag és mély, mint az óceán, amiből az ország szigetei kiemelkedtek. A fenti csokor mindössze egy rövid gyűjteménye azoknak a dolgoknak, amikkel az országot járva leggyakrabban összefuthatunk. A „maradékot” -ha nem is teljes terjedelmében- majd a következő résztől már tényleg induló országjárás során fogom ismertetni. Addig is: mata ne!

(Szerző: Szebellédi Tamás)
[space]