Pathos in metamophoses – Az átváltozás szenvedélye
Nagy siker volt a Művészetek Palotája Fesztivál Színházban július 5-én és 6-án bemutatott Pathos in metamophoses – Az átváltozás szenvedélye című előadás. A program a Japán Alapítvány, a Nippon Steel & Sumitomo Metal Arts Foundation és más társszervezők közreműködésének köszönhetően jött létre. A műsor három fő részből állt, Az ecsigói oroszlán (Echigo jishi) című kabuki-táncból, az Ördög-sziget (Kikaigashima) című sujōruriból és a Kócsaglány (Sagi musume) című kabuki-táncból.
A hagyományos japán előadások kezdetét jelző faütők hangjaira gördült fel a függöny, és vette kezdetét az előadás Az ecsigói oroszlánnal. A szólótáncot előadó színész, Nakamura Kazutarō nem a kabuki darabokra jellemző díszes jelmezben, hanem ceremoniális öltözékben lépett színpadra. A ritmikus zene és tánc vidám hangulatával jó bemelegítés volt a közönségnek.
Ezt követte Tokumaru Yoshihiko zenetudós beavató előadása, melyből érdekes részleteket tudhattunk meg a japán zenei hagyományokról, a színpadon látható és hallható hangszerekről, kellékekről, előadókról és történésekről. Tokumaru úr hangsúlyozta, hogy a különböző japán előadói műfajok nemcsak egymástól elválaszthatatlanok, hanem a nyugati, európai kultúrától is. A műsorzáró Kócsaglány előadási hagyományait erősen befolyásolta az Anna Pavlova orosz prímabalerina által 1922-ben Tokióban bemutatott tánc, a Hattyú halála.
A második fő műsorszám, az Ördög-sziget a „Japán Shakespeare-jének” is nevezett Chikamatsu Monzaemon bunraku (hagyományos japán bábszínház) drámája. A Müpa közönsége most bábok nélkül, egyetlen énekes, Takemoto Chitosedayū és shamisen (pengetővel megszólaltatott, háromhúros, lantszerű hangszer) játékos, Toyozawa Tomisuke előadásában halgathatta meg, ezt a műfajt nevezik sujōrurinak. A dráma az Ördög-szigetre száműzött szereplők érzékletes és megindító lélekrajza. A történéseket a közönség magyar és angol nyelvű felirat segítségével követhette.
Az egész program fénypontja a szünet után következett. A faütők hangjait követően néhány másodpercig korom sötétben ülünk, majd felmegy a függöny, és amit látunk, az nehez leírható. A még mindig fekete színpad közepén, egy fénykörben fehér kimonó szegélye látszik, fölötte nagy, fekete obi és egy felhúzott, szürkés színű japán ernyő. Valahonnan felülről szállingózik a hó, melyet a hagyományos kabuki előadásmódnak megfelelően a háttérből szóló nagydob hangja is jelez. Ez a nyitókép mindenkibe belefojtja a szót, az első lélegzetet akkor vesszük, amikor ez a lenyűgöző szépségű alak, aki eddig hátat fordított nekünk, megfordul. Arcát még mindig nem látjuk, a shintō esküvők női ruházatára emlékeztető, fehér csuklya fedi. Táncolni kezd, és mozdulatai kecsesek, nőisesek, de van bennük valami furcsa, madárszerű. A városi lány „egy fehér kócsag szellemének megtestesülését idézi fel a közönségben”. Majd felfedi előttünk arcát. Ugyanazt a Nakamura Kazutarōt látjuk, akit Az ecsigói oroszlánban, és mégsem őt. Egy gyönyörű, fehérre festett arcú japán nő áll velünk szemben, a ruhája is hófehér, kontrasztot csak a kimonó alól itt-ott előbukkanó vörös szövet szegélye, vörös szája, ébenfekete obija és hatalmas hajkoronája alkot. Először. A tánc ugyanis hengemono, melynek során a táncos „átváltozik”. Többször segédek kúsznak be a színpadra észrevétlen, és néhány mozdulattal egészen más alakot varázsolnak elénk. A Kócsaglány fehér kimonója aláhullik, vörös, lila, fehér, majd ismét vörös kimonóban meséli el táncban és arckifejezéseinek segítségével egy fiatal, szerelmes lány boldogságát, féltékenységét, csalódását és szenvedését. A zene és a tánc – vele döbbenetünk is – egyre fokozódik, újabb és újabb ruhák, újabb és újabb kellékek kerülnek elő a semmiből. Végül az elgyötört lány immár aláhulló, sűrű fekete hajjal ismét fehér kimonóban áll előttünk, és szédelegve-remegve megkezdi utolsó táncát. Így érünk el a katarzishoz, amikor a Kócsaglány a fölötte álló erőknek, a ránehezedő fenyegetésnek megadva magát kecsesen és mélyen, karjait kinyújtva hátra hajlik. Ez az ún. ebizori („rák hátrahajlás”) póz, a kabuki darabok pózainak egyik legszebbike. Még néhány ütemig szól a zene, még néhány másodpercig láthatjuk vergődő táncot, majd jön a zárókép: a színpadon összeroskadó, fehér kimonójának ujját arca elé emelő lány megindító alakja.
Remekül összeválogatott darabrészletek, igényes szervezés és bravúros alakítás. Még több ilyet a színpadokra!
Jámbor Aliz
