Találkozás az ainukkal – Porotokotan

Hokkaido őslakói testközelből

A hokkaidoi körutazás folytatódik: a mai részből megtudhatjuk kik azok az ainuk, és hol találkozhatunk velük!

Kik azok az ainuk?

Az ainuk Japán őslakosai, egy népcsoport, akik szinte minden tekintetben elütnek a japán szigetek egyéb lakosaitól, vagyis a japánoktól. Más a nyelvük, más a vallásuk, más a kultúrájuk, sőt, más még a származásuk is, első ránézésre inkább tartoznak a kaukázusi rasszhoz, mintsem az ázsiaihoz. Sokan tartják őket Japán eredeti őslakosainak, akik eredetileg birtokolták és lakták a japán szigeteket, és akiket később az ázsiai kontinensről betelepülő japánok kiszorítottak, de valójában egyik nép eredete sem tisztázott, erősen vitatott ki honnan származik (a japánok természetesen azt vallják, hogy ők nem jöttek be sehonnan, mindig is a szigetek lakosai voltak, és ezt az iskolákban is így oktatják). Annyi mindenestre bizonyos, hogy az ainuk korábban jelen voltak Japán fő szigetén, Honshun is, de a Muromachi korszakban (1336-1573) háború tört ki az említett nép és a japánok között, amiben az utóbbiak kerekedtek felül, minekután a győztes japánok Ezora –a mai Hokkaidóra- űzték ki az ainukat (az ezo kifejezést régen nem csak Hokkaido szigetére, hanem magukra az ainukra is használták). A két nép viszonya a későbbiekben is elég vegyes volt, hol kölcsönös kereskedelem alakult ki kettőjük között, hol lázadás tört ki az ainuk részéről a japán elnyomás ellen, ami újabb fegyveres konfliktusokat szült, sőt, a Meidzsi korszakban még arra is kísérletet tett az akkori japán vezetés, hogy Hokkaidó kolonizációjának megkezdésével az ainukat teljesen beolvasszák a saját társadalmukba. Kissé tehát hányatatott sors jutott osztályrészül az ainuknak, nem nehéz párhuzamot vonni például az észak- és dél-amerikai indiánok hasonló utat bejárt történelmével. Nemrégiben azonban, 2008-ban végre megtört a jég, és a japán kormány hivatalosan is elismerte az ainukat, mint önálló őslakos népcsoportot, akik külön nyelvvel, vallással és kultúrával rendelkeznek, ezzel részben véget vetve az évszázadokig tartó hátrányos megkülönböztetésnek.

Ma körülbelül húszezren vallják magukat Japánban ainunak, bár ezek többsége már vegyes házasságból született, a „tiszta” ainu származású ember már nagyon kevés, és még annál is kevesebb, akik még beszélik a nyelvet és ápolják a régi hagyományokat. Félő, hogy idővel teljesen eltűnhetnek.

Maga az ainu szó egyébként ainu nyelven embert jelent. (Tehát az ember emberi nyelven azt jelenti, hogy ember, tetszik érteni?)

Porotokotan

A hokkaidói Shiaroi város szélén található Porotokotan talán az egyetlen hely nemcsak Japánban, hanem az egész világon is, ahol az átlag közembernek lehetősége nyílik valódi ainukkal találkozni és kicsit közelebbről is megismerkedni a kultúrájukkal. Bár a hivatalos meghatározás szerint a hely egy szabadtéri múzeum, ez azonban nem elég kifejező definíció, mert annál sokkalta több. Inkább lehetne egy miniatűr stilizált ainu falunak nevezni, amiben a „kiállítási tárgyak” élő-lélegző ainu emberek, akik mindennapos tevékenységeiket (halászat, vadászat, főzés, szövés, stb.) végzik egykori élőhelyük egy pontos másolatában. 5 nagyobb kunyhóból áll, amik szabadon bejárhatóak és olyan érdekességekkel egészülnek ki, mint például a botanikus kert, egy valódi múzeum, vagy a ketrecbe zárt és megtekinthető hokkaidói kutyák és medvék. Mindez gyönyörű környezetben: a falu egyik felét egy hatalmas erdő, míg a másikat a festői Poroto tó határolja, amiről a falu a nevét is kapta (poro=nagy, to=tó, kotan=falu, azaz „nagy tó menti falu” ainu nyelven).

A falu felfedezése

Az első dolog, ami belépés után elkerülhetetlenül szemet fog szúrni, az a falu főnökének hatalmas szobra, a Kotan Korukuru. A 16 méteres szobor mellé beállva az ember teljesen eltörpül, élőben egészen lenyűgöző a lábánál állva felpillantani rá.

Kicsit beljebb haladva a fogva tartott kutyák és medvék ketreceihez juthatunk. Mindkét állat fontos szerepet tölt be az ainu kultúrában, bár egészen eltérő okokból kifolyólag. A kutyák a vadászat során nyújtottak/nyújtanak elengedhetetlen segítséget (az ainuk mindig is egy vadászó népség voltak), Porotokotanban helyi shiba fajtájúakat tekinthetünk meg. Szívósságuk miatt a hokkaidói kutyák nemcsak itt, de Japán szerte is nagy megbecsülésnek örvendenek.

A medvéknek a helyi vallásban, és az azokhoz köthető ceremóniákban volt kiemelt jelentőségük. Bár az ainuk általában véve közel állnak a természethez, és sokféle állatot tisztelnek totemként, de egyik sem bír olyan kiemelt jelentőséggel, mint a medvék. Voltak olyan ainu közösségek, ahol már bocs koruktól kezdve a falu nevelt fel egy medvét (sőt, egyes források szerint az ainu asszonyok még szoptatták is őket!), majd amikor elérkezettek látták az időt, egy szertartás, az ún. iomante során először hálát mondtak az állatnak a prémjéért és a húsáért, végül szertartásosan feláldozták azt. Ám az állattal való kapcsolat még ezzel sem ért véget: később egy rituális táncot jártak el a medve lelkének lenyugtatásáért, és annak érdekében, hogy az rendben visszatérhessen az istenek világába.

Az állatok ketreceit magunk mögött hagyva jöhet a lényegi rész, a kunyhók meglátogatása. Még mielőtt belépnénk valamelyikbe, érdemes először kicsit körbe is járni azokat, rengeteg érdekes látnivalóval és információval gazdagodhatunk: valamelyik mögött alig látható egy módon egy nyilas céllövőpálya található, másutt a levadászott állatok prémje van kifeszítve az épület oldalában, stb.. Érdemes figyelni a néhol felbukkanó –egyébként angol nyelven is megjelenő- kiírásokat, sokat meg lehet tudni belőlük az ainuk életmódjáról. A lentebbi képen látható kunyhó melletti kis házikót először például madáretetőnek néztem, holott épp ellenkezőleg, az állatok távol tartása a célja –ezekben tárolják az élelmet, és azért áll lábakon megemelve, hogy a földön futó rágcsálók ne érjenek föl hozzá.

Persze az igazi élmény mégiscsak az lesz, ha végre bekukkantunk valamelyik kunyhóba, és az ainu emberekkel találkozva közvetlen kapcsolatba léphetünk a helyi kultúrával. Merthogy a nyitvatartási idő alatt általában otthon vannak a helyi „lakosok”, akikkel ráadásul nyelvtudástól függően még akár szóba is elegyedhetünk.

Nekem ott jártamkor még olyan szempontból is mázlim volt, hogy rajtam kívül alig lézengett más turista a faluban, így szinte egyedüli felfedezőként az ainukkal való találkozás élménye még személyesebb volt számomra. És bár túlságosan mély beszélgetésekbe nem bocsátkoztam sehol sem a helyiekkel, mert láthatóan mindenhol el voltak foglalva valamilyen házimunkával, és nem akartam, hogy a jelenlétem zavaró legyen, de azért mégiscsak élmény volt pár szót váltani ennek a különleges nemzetnek a tagjaival (habár kétségtelenül volt valami bizarr bája annak, ahogyan két eltérő világból érkezett ember, egy magyar és egy ainu japán nyelven beszélget egymással).
Ha igazán szerencsések vagyunk, akkor még az is megeshet, hogy éppen valami olyan szertartásba csöppenünk bele, amihez kívülálló (értsd: turista) is csatlakozhat megfigyelőként. Ilyen például a Kamui nomi, ahol a falu tagjai körülülik valamelyik házban a tűzhelyet, hogy együtt imádkozzanak az isteneikhez őseik szokásainak megfelelően.

A kunyhókon belül ajánlott egyébként nem csak az ott található emberekre fordítani a figyelmünket, hanem kicsit körülnézni is, hiszen szintén sok érdekes dolgon fennakadhat a szemünk. Ott van például rögtön a tűzhely, ami a régi japán otthonokhoz hasonlatosan szintén a szoba közepén helyezkedik el, vagy a felettük kiakasztott lazacok, amiket füstöléssel tartósítanak.

Ha már bejártunk egy-két házikót, egy idő után biztosan feltűnik majd, hogy van két kép, amik kunyhóról kunyhóra ismétlődnek, és szinte minden épületben ki vannak állítva a faluban:

Ezek ainu száj és kéz tetoválásmintákat ábrázolnak, amik régen fontos szerepet töltöttek be a közösség életében. Hajdan az volt a szokás, hogy a serdülőkorba lépett lányok száját kitetoválták egy olyan egyedi mintával, ami annak elkészülte után leginkább egy bajuszra hasonlított. Célja a rossz szellemek távol tartása volt az orrtól és a szájtól, a műveletet általában a lány valamelyik nagymamája vagy szülői nagynénje végezte el. Elég fájdalmas eljárás lehetett, mivel a tetoválás az ilyen archaikus népeknél megszokott tradicionális módon végezték el, azaz egy borotvaéles tű segítségével, amit hosszú órákon keresztül „gépeltek” végig a szájon és annak környékén kis pontokban beszurkálva (azt pedig talán említenem sem kell, hogy a száj mennyire egy érzékeny szerv, ott található a legtöbb érzőideg).

Habár a XVII. században a tetoválást betiltották Japánban, az ainuk körében egészen a XX. század elejéig élt ez a szokás. Ma már az ainu lányok nincsenek erre rákényszerítve, bár elvétve még mindig látni olyanokat, akik magukon viselik ennek az érdekes hagyománynak a nyomait.

Ha végeztünk a kunyhók meglátogatásával, fennmaradó idő függvényében még két hely meglátogatását javaslom: az egyik a különálló múzeumépület, ami igen részletesen mutatja be az ainuk történelmét, életstílusát, vallását; valamint a botanikus kert, ahol az ainuk által évszázadok óta termesztett több mint 60 féle növény tekinthető meg, amiket ételként vagy gyógyításra is felhasználtak.

És persze jó idő esetén ne feledkezzünk el kimenni a Poroto tó szélén található stég végére sem, remek kilátás nyílik onnan a környező tájra.

Így a falu bemutatásának végéhez közeledve még egy igazi különlegesség bemutatását hagytam utoljára, egy előadásét, amivel minden óra 15. percében kedveskednek az ainuk a látogatóknak az egyik kunyhóban. Ebben a körülbelül 15-20 perces műsorban első kézből ismerkedhetünk meg az ainu népdalokkal, néptáncokkal és hangszerekkel. Erről nem is mesélnék, inkább mutatom –akik nem csak látni, de hallani is szeretnék az ainu kultúrát, azok feltétlenül kukkantsanak bele a következő videóba, amiben a teljes előadás megtekinthető:

Azok kedvéért pedig, akik kicsit türelmetlenebbeknek, és szeretnének belepörgeti, álljon itt egy rövid felsorolás a címekkel és azok kezdésének időpontjaival:
1:08 Kurimse –az íj tánca
4:00 Ihunke – altatódal
6:20 Tonkori –öt húros ainu hangszer
8:57 Mukkuri –szájjal pengetős ainu hangszer
11:20 Pirka ének –egy ainu népdal
12:30 Iyomante Rimse –a korábban már említett, a medve lelkét búcsúztató ének és tánc. 2009-ben az Unesco felvette a kézzel megfoghatatlan örökségek listájába.

Összességében Porotokotanról: adott egy nép, akikről a világ 99%-nak nincs tudomása, és akik lassanként eltűnőben vannak a planétáról. Az ainuk egy külön világot képviselnek Japánon belül, egy kis sziget ők az őket körülvevő és elnyelő japán kultúrában. Ezek után lehet-e egyáltalán kérdés, hogy érdemes-e meglátogatni a falut? Szerintem nem, ha már valaki vette arra a fáradtságot, és elutazott egészen Hokkaidóig, akkor az feltétlenül tegye meg azt az alig egy órás utat, ami Szapporótól Shiraoi-ig tart, és ismerkedjen meg ezzel a kultúrával, nem fogja megbánni! Én egyébként is úgy vélem, hogy egy utazásnak többről kell szólnia, mint hogy az ember gyönyörködik egy adott ország látványosságaiban, és hogy élvezi annak ételeit-italait. Legalább ugyanennyire fontos, ha nem fontosabb, hogy utazásaink által kitágítsuk a szellemi horizontunkat, és a miénktől eltérő gondolatokkal, új, az életről, halálról, és a világról alkotott felfogásokkal, más szokásokkal és értékrendekkel ismerkedjünk meg. Porotokotan pedig egy kiváló hely arra, hogy új perspektívákat szerezzünk magunknak, és bővítsük egy kicsit az ismereteinket arról a világról, amelyben élünk. Ha tehetjük, tiszteljük hát meg az ainukat egy látogatás erejéig, ki tudja meddig lesz még lehetőségünk erre.
Végezetül zárásképpen a nép iránt tovább érdeklődők figyelmébe hadd ajánljak még két további videót, melyekben remek régi fotókon keresztül láthatjuk meg milyenek voltak a múltbéli, tisztavérű auinuk, akik mára már szinte teljesen eltűntek:

https://www.youtube.com/watch?v=mDF2_r7fXxQ

A legközelebbi alkalommal még mindig Hokkaidón maradva meglátogatjuk majd Noboribetsut, a mesebeli poklot. Addig is (stílusosan ezúttal ainu nyelven elköszönve): Appuno oka yan!

(Szerző: Szebellédi Tamás)
[space]