Harmónia, tisztelet, tisztaság és nyugalom

Egy délután a Magyarországi Japán Tea Egyesület teaházában

A japán Urasenke teaiskola magyarországi tagozatának gyakorlóhelyére látogattunk el munkatársaimmal, Timivel, Petivel és Norbival. Ahogy a busszal egyre távolabb kerültünk Budapest eső áztatta, szürke betonjától, Piliscsabához közeledve párolgó dombok, az elő-előbukkanó napsugarak felé hajladozó napraforgók segítettek ráhangolódni a teaszertartásra. Aki nem tudja, nem is gondolná, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem portája mellett áll egy kis ház, egy teaház benne minden kellékkel, ami a tökéletes teához kell. Egy idő és tér nélküli teaház, ami egészen Japánig röpít minket ajtaján belépve.

A küszöbön túl a japán szabályok érvényesek, cipőnkkel együtt kint hagyjuk a hétköznapokat és az európai kultúrát. Vendéglátónk és teamesterünk Rajzó-Kontor Kornélia benti papuccsal, hellyel, majd fogadó teával kínál, így beszélgetünk a Magyarországi Japán Tea Egyesület létrejöttéről és céljáról, valamint arról, hogy Kornélia hogyan került kapcsolatba a chadōval, a teaművészettel.

Megtudtuk, hogy bár a teaművészet Japánon kívül történő terjesztése már több mint 60 évvel ezelőtt megkezdődött (az első külföldi tagozatot 1951-ben Hawaiion hozták létre, Eurpóban pedig a római tagozat alakult meg elsőként 1969-ben), Magyarországon még egészen fiatal a japán teakultúra, megismertetésére a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején indultak meg az első törekvések. Ekkor delegálták az első teamestereket Japánból a kontinensre, hogy népszerűsítsék a chadōt, és a tehetséges érdeklődőkből méltó utódokat, majdani oktatókat képezzenek. Hazánkban a nagy áttörés 1998-ban következett be, amikor Nishikawa Sotoku mester magyarországi látogatása során bemutatót tartott a Budapesti Állatkertben, majd szorgalmazta a teaművészet oktatását. 2-3 havonta jött Magyarországra, hogy ellenőrizze diákjai fejlődését, Kornélia társa, Palotás Gábor is az ő irányítása alatt tanult. A kiemelkedően tehetségesek elnyerhették az Urasenke Teaművészeti Akadémia egyéves ösztöndíját. Gábor 2000–2001, Kornélia, aki 1998-ban a Rotary Club programjával cserediákként már 1 évet töltött Japánban, és szakkör keretében gyakorolta a teaművészetet, 2006–2007 között tanulhatott ösztöndíjasként a kiotói Urasenke központban.

2005 ismét fontos év volt. Sen Rikyū nagymester 15. generációs leszármazottja Magyarországra érkezett, és bemutatókat tartott többek között az ELTE-n, a Parlamentben és a Sándor-palotában is. Haza térésekor nálunk hagyta eszközkészletét, és a volt tokiói magyar nagykövet urat, dr. Sűdy Zoltánt teaegylet létrehozásával bízta meg. Így jött létre 2006-ban a Magyarországi Japán Tea Egyesület, mely céljául „a japán teaceremónia magyarországi megismertetését, bemutatását, tanítását, ezen keresztül a magyar és a japán nép barátságának erősítését” tűzte ki. Itthon egyedüli hivatalos Urasenke teaművészetet oktató szervezetként működik, melynek művészeti vezetői a nagymestertől kaptak engedélyt és megbízást az oktatói munkára. Kornélia elmeséli, hogy 2010-ig sajnos számos törekvés ellenére sem sikerült szervezett keretek között működteti a dolgokat, beindítani a szervezett, rendszeres oktatást. A magyar-japán diplomáciai kapcsolatok 50. évfordulójának évében, 2009-ben Kornélia és Gábor sorra tartották a teabemutatókat országszerte, szinte minden hétvége utazással telt. 2010-ben kitartásuk és Kornélia szervező tehetségének köszönhetően végre elindulhatott az első teaművészeti tanfolyam. Mivel nem volt saját gyakorlóhelye a csoportnak, így tanfolyamról tanfolyamra változott a helyszín, s volt, hogy Kornéliáék házában jöttek össze gyakorolni a tanítványok. Végül 2014 áprilisában sikerült rátalálni a művészi munka számára is méltó helyre, így kerültek a teaszertartások és a tanfolyami órák a Pázmány portája melletti kis házba.

Egy csoportos tanfolyam 8 tanórából áll, és 3 tanfolyam után válik valaki elég felkészültté ahhoz, hogy egyénileg folytassa a tanulást. Egy foglalkozás kb. 2 órát vesz igénybe. Meditációval indul, az alapmozdulatok elsajátításával és ismétlésével folytatódik, ezt követi a gyakorlás, ahol a diákok felváltva próbálhatják ki magukat a teakészítő és a vendég szerepében.

A teaszertartás és az órák valójában nem pusztán a teáról szólnak, hanem túllépnek azon – tudjuk meg Kornéliától. „A teaművészet nem más, mint a japán emberek hétköznapi tevékenységeinek, etikettjének, protokolljának kifejeződése. A teaszertartások során elsajátított szabályrendszer tökéletesen alkalmazható a hétköznapi gyakorlatban. Megtanulhatjuk a helyes viselkedést, és ez megnyitja az utakat.”

„De menjünk be, utána biztos több kérdésetek lesz” – teszi még hozzá, és valóban így van. A teaszobába belépve a teaház mikrovilágán belül is egy elszigetelt világba kerülünk. Ahogy Kornélia mondta, a teaszobában a japán életszemlélet és gondolkodásmód sűrűsödik össze. Szigorú szabályok uralkodnak, melyektől úgy meg vagyunk ijedve, mielőtt először megyünk Japánba, de Kornélia frappáns példáinak nyomán minden logikusnak tűnik és értelmet nyer. Rendkívül érzékletesen magyaráz, úgy tud párhuzamot vonni a nyugati és a keleti kultúra között, hogy egy laikus is könnyű szerrel eligazodhat a teaszertartás és a benne meghúzódó japán etikett szabályrendszerének útvesztőjében. Persze fantasztikus macchát és édességet (ezt ráadásul Kornélia többnyire saját kezűleg készíti hihetetlen türelemmel és precizitással) fogyaszthatunk, de nem ez a lényeg.

Másfél óra elteltével más emberként jövünk ki, sokkal több mindent értünk, vagy inkább érzünk ösztönösen a japán kultúráról. Megértjük azt is, hogy vannak dolgok, amikre kell és megéri időt szánni. Azzal az érzéssel indulunk haza, hogy jó volt kiszakadni Budapestről, jó volt eltávolodni a hétköznapoktól, és bármikor szívesen visszajönnénk ide, a piliscsabai teaház által megtestesített Japánba.