Mesebeli pokol – Noboribetsu

Még mindig Hokkaidón: az északi fő sziget utolsó állomásaként tegyünk most egy virtuális kirándulást a megelevenedett pokolba.

Noboribetsuról általában

Noboribetsu egy csendes üdülőváros Hokkaidó déli részén, melynek legfőbb nevezetessége az annak északi oldalán található Jigokudani, vagyis a „Pokol-völgy”, egy látványos és igen találóan elnevezett természeti övezet, a Shikotsu-Toya Nemzeti Park része (nem összekeverendő a másik Jigokudanival, ami Nagano mellet található, és a fürdőző japán makákóiról híres). Nevét és fő látványosságait az itt található vulkánok és azok természeti hatásai adják: forró, kénes, bugyogó tavak, földből előtörő gőzkitörések és más, ritka természeti jelenségek, melynek köszönhetően a táj valóban úgy néz mintha csak gyermekkorunk meséinek pokla elevenedett volna meg. A vulkanikus hatás ezen következményei nem pusztán a szemnek nyújtanak lenyűgöző látványt, hanem egyúttal a fő forrásai is az itt található számtalan onsennek (meleg vizes fürdőnek), amikről Noboribetsu, és úgy általában a vidék oly nevezetes. Emiatt aztán rengetegen látogatják meg a helyet évente egészségügyi okokból kifolyólag, vagy egyszerűen csak a kikapcsolódás és a feltöltődés miatt.

A Pokol-völgy felfedezése

Jigokudani csakis Noboribetsu városias részén keresztülhaladva érhető el, ezért utóbbi állomásán kell leszállnunk annak megtekintéséhez. Bár maga a városka is nyújt egy-két nevezetességet, én mégis inkább azt javaslom, hogy azokat majd inkább Jigokudani megtekintése után érdemes meglátogatni, elsőként ildomosabb a Noboribetsu állomás közelében található buszok valamelyikére felszállni, amivel aztán eljuthatunk a pokoli völgy két bejáratának egyikéhez. Pontosabban a bejárathoz, merthogy a másik ösvény inkább kijáratként funkcionál, van ugyanis egy ajánlott útvonal, ami mentén érdemes végighaladni, bár igazából teljesen mindegy, hogy melyik irányból kezdünk neki a felfedező körsétánknak. Én mindenestre a helyi prospektusokban is ajánlott útvonalterv szerint ismertetem a helyszínt. Az első dolog, ami már rögtön a Noboribetsuba való érkezésünk után feltűnhet, hogy a hely tele van hatalmas, leginkább ördögökre hasonlító, ún. onikat ábrázoló szobrokkal (mert ugye milyen pokol is lenne ez, ördögök nélkül?).

Az onik (néha ogrénak is nevezik őket) valóban a japán folklór ördögei/démonai, akik a helyi mumusoknak felelnek meg: nagyok, rosszindulatúak, szarvaik vannak, általában kék vagy vörös színben pompáznak, és állandóan egy szöges buzogányt (ún. kanabót) lóbálnak a kezükben, tehát nem sokban különböznek egy átlag anyóstól. Félelmetes mivoltuk ellenére állítólag félnek a babtól, az távol tartja őket (sajnos ez utóbbi az anyósoknál már nem működik). Japánban még egy mondás is kötődik hozzájuk: „Mint kanabót adni egy oninak” -ami annyit tesz, hogy előnyt adni olyasvalakinek, aki már eleve előnnyel rendelkezett (a magyar megfelelője talán, hmm, az „olaj a tűzre”?). Itt, Noboribetsuban és Jigokudaniban néha egészen elképesztő méretű oniszobrokba lehet botlani: az alant látható kép talán nem adja vissza jól a tényleges nagyságát, de egy átlagember még a térdéig sem ér föl ennek a jól megtermett ogreapukának.

Visszatérve a hely ismertetéséhez: szóval a helyi buszról leszállva, és a Jigokudani túraútvonalán elindulva egy pár perces séta után már el is jutunk a tényleges Pokol-völgybe, ahol aztán közelről szemrevételezhető mindaz a vulkáni hatás, amiről a nevét kapta.

A hely tulajdonképpen a Kuttara hegység egy krátere, 450 méteres mélységgel, telis-tele a földön található repedésekkel, amelyekből időnként gőz szivárog vagy tör ki a felszínre, valamint kisebb tavacskákkal (bár itt még a méretüket tekintve inkább lehetne azokat pocsolyáknak nevezni), melyekben forr és bugyborékol a forró víz. Mindent összevetve, a látvány valóban pokoli hatást kelt, az ember szinte tényleg úgy érzi, mintha csak valami mesebeli pokolba szállt volna alá. Itt körültekintve valami ilyesmi látványban lehet részünk:

Itt a fő túraútvonalról letérve lehetőségünk van arra is, hogy egy fából készült, korláttal szegélyezett úton végighaladva eljussunk a völgy közepén található Tessen-Ikéhez, ami egy olyan gejzír, amire a kilátóból lepillantva egészen közelről vehetjük szemügyre a vízben végbenő vulkáni hatásokat. Ami pedig így fest:

Ha van kedvünk, továbbhaladás előtt megtekinthetünk a közelben még két további apróbb érdekességet, amikhez legendák köthetők. Az egyik a Daimoku-Ishi, egy olyan természetes kő, melyre fekete tintával egy szútra (buddhista szent szöveg) van írva. Ezt egy Nisho nevezetű szerzetes festette rá még valamikor a XIX. században, és a legenda szerint a helyi víz segítségével (azt rálocsolva) ismét teljesen láthatóvá válik a mára már jócskán lekopott szöveg.

A másik kisebb látványosság a Yakushi-Nyorai nevezetű miniatűr szentély/oltár. A legenda szerint, amikor egy meg nem nevezett szamuráj valaha itt megmosta a beteg szemeit, azok csodálatos módon hirtelen meggyógyultak. Hálája jeleként ezt a kis oltárt emelte itt fel.

A fő útvonalon továbbhaladva a következő megtekintendő állomás (leszámítva egy Oku-no-yo nevezetű kisebb tavat, ahol szintén a vulkáni hatás érvényesül) a Hiyori hegy és az Oyunama tó lesz.

Előbbi egy 377 méteres, még mindig aktív vulkán, aminek a kúpja szinte folyamatosan eregeti magából a füstöt, míg a tó aljáról rendszeresen körülbelül 130 fokos forróságú kén szokott előtörni, ami mondjuk a felszínre érve már „csak” 40-50 fokosra hűl le, igaz, még így is sötétre színezi az egészet (nem is szólva a gőzhatásról). Egészen elképesztő látvány így a kettő együtt, szavak helyett pedig most is inkább beszéljen egy videó:

Túránk utolsó előtti állomásaként pedig tekintsünk meg a Taisho Jigokut, ami ismét csak egy meleg vizes tó, amikből ideáig eljutva már láthattunk ugyan párat ezen a helyen, ám ez mégis kicsit különlegesebb a többinél: ebben a 10 méter széles gejzírben a víz szintje a különböző természeti hatásoknak köszönhetően állandóan ingadozik, mi több, még a színe is állandóan változásban is van. Eddig összesen hét különböző árnyalatot számoltak össze, a vöröstől a kékig lehet szinte bármilyen.

És végül itteni utunk végeztével valami olyasvalamivel vár bennünket Jigokudani, ami igazán kellemes meglepetés lehet minden túrázónak, de legfőképpen a gyaloglásban megfáradt lábak számára: az Oyanuma tóból eredő, majd az erdőben végighaladó, de ide érve még mindig meleg vizű folyóba lógathatjuk bele a lábunkat, vagy amit éppen arra érdemesnek gondolunk. Mindez gyönyörű környezetben: a minket körbevevő erdő szépsége (kiváltképp ősszel, Momijigari idején), a folyó néha kisebb vízesést formázó esésének látványa és párolgása mind-mind páratlan élményben részesítik az utazót.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a víz jellegénél fogva milyen gyógyító hatással bír az ilyen-olyan végtagi bajokra, a reumás és más ízületi panaszokra. Egy apró személyes történet ehhez: én valahányszor Japánban járok, mindig annyit gyalogolok az országot járva, hogy pár napon belül menthetetlenül vízhólyagos lesz mindkét talpam. Na most, amikor én ezeket a leamortizált végtagokat beletettem ebbe a kellemesen meleg vízbe, és elkezdtem masszírozni a talpamat a víz alján található kavicsokkal és finom homokkal, akkor valami olyan földöntúli, az egész testemet átjáró kellemes érzés futott át rajtam, hogy utána szabályosan föl se akartam kelni onnan. Mondanom sem kell, a rá következő pár napra fel is töltődtem rendesen, mintha kicserélték volna a lábaimat!
Nagyjából ez lenne tehát Jigokudani felfedezhető része, de ahogyan azt korábban is említettem, Noboribetsuba visszatérve még találhat érdekességeket az egyszeri turista. Többek között ilyen az Oni-Bokora, ami egy pár imádkozó oniszobor egy szentély mellett, igen népszerű fotós-pózolós hely az ide látogató turisták körében…

…a szerencsehozó ogrek, akikhez imádkozva ránk mosolyoghat a szerencse pénzügyekben, tanulásban, vagy szerelemben (felhívnám a figyelmet az első maneki neko jellegére)…

…vagy éppen az Enma-do, ami egy hangulatos Konfuciánus szentély (ami ugye nem japán, hanem kínai eredetű, és mint ilyen, nem sok található Japánban)

Összegezve a véleményemet Noboribetsuról/Jigokudaniról: szerintem Porotokotan, az ainu múzeum mellett ez a másik olyan hely Hokkaidón, amit vétek lenne kihagyni. Annál is inkább, mert mindkét hely közel található egymáshoz, így kényelmesen belefér egyetlen napba mindkét program. Arra mondjuk nem árt fölkészülni, hogy Jigakudani bejárható útvonala valóban túra jellegű, tehát fizikailag erősen megerőltető és fárasztó a bejárása. Aki tehát nem bírja annyira a strapát, az ezt is vegye figyelembe. Aki viszont bírja a mozgást és van benne egy kis kalandszellem, az semmiféleképpen ne hagyja ki, felejthetetlen élmény lesz, azt garantálom!

Mára ennyit, legközelebb már visszatérünk az öreg főszigetre, Honshura, annak is az északi részére, a Tohoku régióba, ahonnan a japán mesék és mondák jelentős része ered. Azon belül is rögtön egy igen különleges helyre utazunk: Osorezanba, Japán három legszentebb helyének egyikébe, amiről úgy tartják, hogy a túlvilág bejárata, nem is véletlenül… Addig is: Mata ne!

(Szerző: Szebellédi Tamás)