„Nem lehet két egyforma kokeshi”

Interjú Tóth-Vásárhelyi Rékával

A kokeshi egy hagyományos japán fababa. Vannak jópofa és határozottan szép darabok is, megtaláljuk a japán bolhapiacokon, de akár a 100 jenes boltok polcain is. Az viszont hatalmas meglepetés volt, hogy valaki Magyarországon is készít kokeshi babákat. Érdekelt, hogy miért, érdekelt, hogy hogyan, de leginkább az érdekelt, hogy milyen ember, aki erre adja a fejét. Interjú Tóth-Vásárhelyi Rékával.

Rékáék házába lépve délkelet-ázsiai eklektika fogad: tibeti buddhista zászlók lógnak a bejárati ajtó fölött, az előtérben faragott kínai szekrények és tolóajtók, japán szobrok. Mindez a kortárs nyugati belsőépítészet dizájnjával keveredik. Ez az érdekes párosítás valahogy mégis természetesnek hat, és kapásból otthonosan érzem magam. Leülünk Rékával, és megkérem, hogy meséljen. Mi volt és mi lett vele, mielőtt és miután köze lett Japánhoz. Aztán egyből kiderül, hogy nem is nagyon volt olyan, hogy ne lett volna valamiféle kapcsolódása a japán kultúrához és a japánokhoz.

– Igazság szerint úgy kezdődött az egész, hogy amikor 10 éves voltam, akkor a szomszédunkban lakott egy japán család 3 évig. Nagyon jóban voltunk velük, és tulajdonképpen úgy lakott a két család, mintha egy család lettünk volna – ki-be járkáltak a gyerekek.

– Már abban az időben ragadt rád valami a japán nyelvből?
– Nem, mert ők akartak magyarul tanulni. Aztán amikor hazamentek, felajánlották, hogy ha leérettségiztem, kimehetek hozzájuk, lakhatok náluk, és ott meg tudok tanulni japánul. De a rendszerváltás után ez még nagyon nem volt reális, és anyagilag sajnos nem fért bele a családunknak. Nagyon szomorú voltam, de elkezdtem itthon főiskolára járni. Voltak különböző zsákutcáim, aztán elmentem Angliába au pairnek, végül beiratkoztam az óvónő- és tanítóképzőre, és ott már rajz szakra mentem. Amikor meglett a diplomám – egyszerre három: óvónői, tanítói és rajztanári –, megpályáztam a Monbushō ösztöndíjat. Elsőre nem kaptam meg, Következő évben megint neki futottam, és sikerült.
– Mivel szerettél volna foglalkozni?
– A művészeti nevelést szerettem volna odakint kutatni. Tulajdonképpen az érdekelt, hogy hogyan tanítják a rajzot egy olyan országban, mely világhírű az esztétikáról és a dizájnról. Egy Bauhaus kutató, Suzuki Mikio vállalt el a Kōbe Egyetemről. Én nem nagyon akartam a Bauhauszal foglalkozni, ezért úgy állapodtunk meg, hogy bejárok a szemináriumaira, miközben több féle területen hospitálok. Az óvodától kezdve az egyetemig mindenféle órára bementem, különböző művészeti iskolákat, alternatív oktatási területeket is kerestem, és feljegyeztem a tapasztalataimat. Közben az órákon kívül jártam szitázásra, ikebanára, tusfestészetre, kalligráfiára, ki akartam próbálni mindenfélét. Emellett bejártam szobrászatra. Tsukawaki Jun szobrászművész professzor volt a tanárom, aki gyerekekkel is nagy projekteket készített, és azt is sokszor dokumentáltam. Az ő óráin kezdtem el fával foglalkozni, annak ellenére, hogy mindenki vassal és más fémekkel foglalkozott. Nem tudom megmondani, hogy miért. Az első faszobraimat ott készítettem a műhelyben. Nem kérdeztem meg tőle soha, hogy mit csináljak, hogyan csináljam, csak megmutattam, hogy tessék, ezt csináltam. Ő megnézte, konstatálta, és ennyiben maradtunk.
– Az alapvető technikákat már tanultad korábban, vagy tényleg úgy képzeljem el, hogy leültél egy darab faanyaggal és nekiláttál?
– Ott, a Kōbe Egyetemen ilyesmit már nem nagyon tanítottak. Általában kitaláltam magamtól és elkészítettem. Az első szoborra nagyon emlékszem. Jött egy ötletem, hogy kellene csinálni egy Anyai ölelés nevű szobrot. Fölkeltem az ágyból éjszaka, leültem és megszerkesztettem. Egy geometrikus formát képzelj el! Valószínűleg ezt kaptam a professzortól inspirációnak, mert ő geometrikus szobrokat készített fémből. Utána mindenféle faanyaggal próbálkoztam, és addig-addig foglalkoztam valamivel, ameddig meg nem tudtam csinálni. Egyre több dolgot készítettem, ezüsttel is elkezdtem dolgozni. Összeállt egy egész nagy anyag, amiből kiállítást tudtam rendezni, erre az egyik magyarországi tanárom is ellátogatott. Nagyon sikeres volt, és amikor hazajöttem az ösztöndíjról, akkor a Csók István Galéria is tartott egy kiállítást a munkáimból, ami nekem mint kezdőnek nagyon nagy szó volt. Ugyanezzel az Ölelés című kiállítással több helyen is voltam Magyarországon. Utána kiadtak egy kötetet Kavicsok címmel, amiben Tandori Dezső haiku verseit válogattam a Japánban készült fotóimhoz. Ebből volt egy fotókiállítás és könyvbemutató is.

– Ekkor még mindig sehol semmi kokeshi?
– Nem, az akkor kezdődött, amikor megszületett a nagyobbik lányom. Vele voltam itthon GYES-en, és nem untam magam, de valamit már csinálnom kellett. Írtam neki egy mesekönyvet, amihez előbb az illusztrációkat készítettem el. A mese, A csodálatos fababa meséje egy kokeshi babáról szólt, 2009-ben adták ki. A történet két nyelven, magyarul és japánul is szerepel az oldalakon. 500 példányban jelent meg, és másfél év alatt elfogyott. Ezzel együtt mindenki elkezdte keresni rajtam a kokeshit, hogy „Jó, jó, benne van a mesében, de hol lehet kapni Magyarországon?” Így készült el az első néhány, először 8 darab a Savaria Fesztiválra. A maiakhoz képest eléggé kezdetlegesek voltak, de nagyon hamar elkapkodták. Készítettem még, és augusztustól december végéig 180 babát adtam el. Azonnal bevették a WAMP-ra is. Onnantól kezdve nem volt megállás, másfél év alatt 1500 babát csináltam. Kokeshivel keltem és feküdtem, sőt le se feküdtem. Az volt az elvem, hogy nem lehet két egyforma baba.

A végén olyan extra felkérések is jöttek, amire mondtam, hogy ezt azért már nem. Frankot Nerót még megformáltam, de szőke kokeshi szóba sem jöhetett. Ez volt az utolsó, most nem készítek megrendelésre. Viszont újabb és újabb ötletek jöttek, elkezdtem kokeshi ékszereket készíteni és kokeshi lámpákat, aminek a lincenszét egy német cég meg is szeretett volna venni.

– Vissza tudsz emlékezni, mikor láttál először kokeshit?
– Előtte még, mielőtt kijutottam volna Japánba, már volt egy kis kokeshim, amit ajándékba kaptam. Akkor még nem tudtam, mi az, csak azt, hogy nagyon szép. A történet ott folytatódik, amikor már kikerültem. Jártam a bolhapiacokat Japánban, és egyszer hazavittem egy gyönyörű selyembabát porcelánarccal, és kitettem a kollégiumi szobába. Jött egy magyar barátnőm, és mondta, hogy ezt nem rakhatom ki, mert házőrző baba, ami begyűjti a rosszat a házból, és meg kell semmisíteni, ha elköltözöl, mert a következő helyen – azaz ebben az esetben a kollégiumi szobában – kiadja magából az összes rosszat, dobjam ki. Napokig nézegettem, hogy higgyek, ne higgyek, aztán kiraktam a tévészobába, mert kidobni mégse volt szívem. Utána már kerültem ezeket a babákat, a kokeshiről viszont csak jókat hallottam. Egyszer szintén a bolhapiacon nézegettem, ki volt rakva egy egész dobozzal. Kérdezte tőlem a néni, aki árulta, hogy tetszik-e, mire én mondtam, hogy igen, és megkérdeztem, mennyibe kerül. Erre ő, hogy odaadja ingyen az egészet. Ekkor kezdtem gyűjteni. Volt olyan kokeshi, amelyikhez itthon jutottam hozzá, és nem is olyan régen postán érkezett egy gyönyörű darab egy levél kíséretében, hogy nálam lesz a legjobb helye. Fogalmam sincs ki küldte, de nagyon örültem neki. Jelenleg kb. 60 babám van, részben 40-50-60 évesek, de van köztük sok új is. Ezt a gyűjteményt kezdtem el bemutatókra vinni.

– Hogyan fogtál hozzá a készítéshez?
– Amikor belefogtam, akkor még nem tudtam róla túl sokat. A gyűjtéssel indult, aztán elkezdtem festeni és készíteni. Nem telt el egy év, amikor úgy gondoltam, hogy muszáj elmennem kokeshi festő mesterekhez. A párommal és a kislányommal elmentünk Narukōba, ott végigjártuk az összes onsenvároskát, mestert és múzeumot. Beszéltem a bácsikkal, akik először döbbenten álltak, hogy mit akarok, aztán nagyon-nagyon kedvesek voltak. Mutattak trükköket, volt, aki adott nekem anyagokat, egy csomó olyan dolgot eltanultam tőlük, amit addig itthon magamtól kísérletezgettem.

– Azt már mesélted, hogy itthon nagy lelkesedéssel fogadták a kokeshiket, de már nem nagyon készítesz megrendelésre. Hogyan tovább?
– Szeretném átadni a tudásomat, ezért foglalkozásokat tartok, amin az érdeklődőket megtanítom kokeshit festeni. Idén március 3-án a Hopp Ferenc Múzeum japán babafesztivált tartott a hinamatsuri alkalmából. Itt is volt lehetőség a festésre, és akkora volt a lelkesedést, hogy a végén már nem maradt nyersanyag, nem volt mire felvinni a mintákat. Emellett egy pár éve elég sok előadást tartok a japán babákról, nemcsak a kokeshiről, hanem mindenféle babáról. Beleástam magam a témába. Egy távlati terv – bár most már lassan összeáll hozzá az anyag –, hogy egy könyvet szeretnék kiadni Magyarországon a japán babatípusokról. De mindent most az vágott ketté egy jó másfél éve, hogy született egy kisbabánk, aki az én kis kokeshim lett, mert olyan kopasz, mint egy festetlen kokeshi. Mindenki mondta, hogy 1500 babát kifaragtam, mire a sajátom megszületett. Egyelőre ő köti le minden időmet, bár azért azóta is történtek dolgok. Például volt egy kiállítás a Hopp Ferenc Múzeuman, ahol hagyományos japán viseleteket és kortárs ékszereket mutattak be. Ennek a Japán vörös és fekete című katalógusában külön fejezetet kaptak az alkotásaim. Úgy éreztem, hogy ez a csúcspontom.

A baráti hangulatú beszélgetést követően láthattam a gyűjteményt, rengeteg még festésre várakozó darabot és a kokeshi lámpát is, ami miatt már nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Aztán még visszaültünk beszélgetni, és Réka tovább mesélt későbbi terveiről. Ámulatba ejtő kreativitás és számtalan jó ötlet – de maradjon egyelőre mindez meglepetés! Elöljáróban annyit, hogy Réka tervezi a visszatérést, és ha sikerül, újabb kiállítással örvendezteti meg a japán közönséget.