A túlvilág kapuja

Osorezan, a Félelem hegy

Elhagyva Hokkaidót, de még mindig északon: ezúttal kezdjünk bele a Tohoku régió legszebb, legérdekesebb helyeinek a felfedezésébe. Elsőként nem is akárhova vezet utunk, ugyanis Japán három legszentebb helyének egyikébe vándorolunk el, ahová a helyiek hite szerint minden ember távozik majd a halála után…

Tohoku, a legendák földje

A Japán főszigetének, Honshunak az északi részén található Tohoku régió bizony egy igen különös hely. Innen ered Japán legfurább, legbizarrabb mondáinak és legendáinak jelentős része, nem meglepő hát, hogy sok japán horror vagy természetfölötti témájú játék/anime/film ide helyezi a történetének a cselekményét. Hogy mást ne mondjak, található itt például az egyik hegység oldalában elhagyatott kísértetfalu, ahol is több száz évvel ezelőtt az egyik lakos bekattant, és egyetlen éjszaka alatt kiirtotta a falu teljes lakosságát. Azóta üresen áll és senki nem meri megközelíteni. Vagy említhetném Singót, ahol magának Jézus Krisztusnak a sírját találhatjuk meg (nem vicc, van ilyen). A Tohokuban található legkülönlegesebb hely kitüntető címével azonban kétségkívül az a terület büszkélkedhet, ami valahol mindannyiunkat érint, hiszen valami olyasmi áll a középpontjában, amit minden ember kivétel nélkül egyszer majd megtapasztal: a halál.

Osorezan legendája

Valamikor régen, még 1200 évvel ezelőtt egy En’nin nevű japán buddhista pap Kínában utazva egyik éjjel egy rejtélyes álmot látott, amiben egy szent szerzetes arra utasította őt, hogy amint visszatér Japánba, keressen fel egy szent hegyet. „30 napi járásra, keletre találod Kiotótól, faragj ott egy jizó szobrot és népszerűsítsd a buddhizmust”-szólt az utasítás, aminek eleget is tett, így talált rá végül sok bonyodalom után erre helyre a Shimokita-félsziget hegyes vidékein.
A hegy, amit a környékbeliek találóan Osorezannak („Félelem hegy”) neveztek el tökéletesen megfelelt En’nin álombéli leírásának: a hely közepén fekvő Usori tavat körbeveszi nyolc hegycsúcs (akárcsak egy lótusz virágának nyolc szirma, ami Buddha világának szimbóluma), valamint 108 kisebb tó, ami pedig a 108 földi vágyra utal. De maga az egész táj túlvilági hangulatot sugall: az egyik fele egy, a vulkáni hatás miatt teljesen szürke, kopár, élettelen rész, mely tele van gőzölgő, bugyogó, forró tavakkal, a kén bűze mindent áthat, ez lenne a pokol megtestesülése. Mellette a 108 kisebb tó a vágyakkal, ez a földi sík. Végül a kén miatt a kék, sárga és zöld különböző árnyalatira színezett Usori tó a lélegzetelállító hegycsúcsokkal, ami pedig maga a Paradicsom látképével szolgál.

Azóta úgy tartják, ez az a hely, ahová a lelkek távoznak közvetlenül a test halála után. Évente rengetegen zarándokolnak el ide, a legtöbbjük egyszerűen csak gyászolni, mások ilyen vagy olyan módon a kapcsolatot próbálják felvenni valamelyik elhunyt hozzátartozójukkal.
Ez Osorezan, minden túlzás nélkül a világ egyik legszebb, legelgondolkodtatóbb és legkülönlegesebb helye.

Fölfedezni a másvilágot

Az a különös, szavakkal leírhatatlan túlvilági hangulat amivel Osorezan rendelkezik, tulajdonképpen már ott elkezdődik, ahogy fölszállunk arra a buszra, ami elvisz bennünket a hely bejáratához. Ahogy a jármű halad fölfelé a hegyek közt, a sűrű erdők és kanyargó szerpentinek mentén, az ablakból kinézve láthatjuk, ahogyan Osorezan felé közeledve egyre gyarapszanak az út mentén a jizó szobrocskák.

Róluk már esett szó korábban, egy másik bejegyzésemben, de ismétlésképpen álljon itt röviden, hogy mit kell tudni róluk, annál is inkább, mert kiemelt szerepet töltenek be Osorezanban: tehát ezek a szobrok nyújtanak védelmet évszázadok óta az utazóknak, nőknek és gyerekeknek. Ők a végtelen kegyelmesség megtestesülései, akik inkább magukra vállalják mások szenvedéseit, csak hogy enyhítsenek azok kínjain. További céljuk, hogy felnyissák az emberek szemét az élet és halál hamis illúziójára ebben a világban, és hogy mindenkit továbbvezessenek egy magasabb szellemi szintre.
Japánban az a szokás, hogy ha a szülők elvesztik egy gyermeküket (esetleg már eleve halva születtek, vagy abortuszra került sor), akkor azok úgymond örökbe fogadnak egy ilyen szobrot: kis ruhácskákat, partedliket adnak rájuk, ételt és játékokat (jellemző pld. a szélforgó) helyeznek el eléjük az elhunyt gyermekük emlékére, így gondoskodva róluk még a túlvilágon is. Japánban minden egyes jizó szobor egy-egy fiatalon eltávozott lélek szomorú mementója.

S mintha mindez nem lenne elég, az odaút során a busz hangszóróiból ősi japán siratóének szólal meg egy idős nő panaszos hangján. A hatás megborzongtató. Ezt már csak az az élmény képes fokozni, amikor a busz végre megérkezik a célpontjához, és az erdők lombjai közül kiérve előbukkan Osorezan látványa.

A buszról leszállva pedig végre neki is láthatunk a Félelem hegy felfedezésének. Ehhez elsőként ugyanazt kell tennünk, mint a halottaknak: át kell kelnünk a túlvilág folyóján.

A kőtábla felirata szerint ez a Sanzu no Kawa, azaz a túlvilág folyója, amelyen minden hallottnak át kell kelnie, hasonlóan a görög mitológiában szereplő Sztüxhöz. Még mielőtt azonban áthaladnánk, nem árt figyelembe venni a híd előtt található kőtábla figyelmeztetését. Amennyiben még életünk során szeretnénk áthaladni a holtak folyóján, vigyázzunk: minél több bűnt halmoztunk fel addigi életünk során, annál nehezebb lesz az átkelés. Vannak, akik csak égnek meredő tűket látnak a híd helyén. Szélsőséges esetekben még akár az is előfordulhat, hogy az alvilág démonai egyszerűen alulról lerántanak bennünket róla a mélybe. Ennek nyomatékosítására két ijesztő démonszobor is megjelenik a felírat mellett.

Jelentem, én minden különösebb probléma nélkül túléltem az átkelést, így azzal a megnyugtató tudattal folytathattam utamat, hogy talán mégsem vagyok elveszett ember.

A hídról letekintve egyébként furcsa látványban lehet részünk: mintha egy másik híd is lenne a víz alján, pont keresztben azzal, amin épp állunk. Látszólag a part felől halad a tó belseje felé, de nem látni meddig, mert a vége elveszik a látóhatárban, és egyébként is elnyeli a víz. Ez a Sai no Kawara, az elhunyt gyermekek hídja a paradicsomba. Egy legenda szerint azok a gyermekek, akik a szüleik előtt haltak meg egy purgatóriumszerű helyre kerülnek, ahol attól szenvednek, hogy nem sikerült meghálálni a szüleiknek azt, hogy azok életet adtak nekik. Vezeklésképpen maguk építik föl azt a hidat, ami végül a mennyországba vezet. Minden egyes cölöp egy-egy gyászoló szülő felajánlása.

Ezt a hidat felépíteni nem is olyan egyszerű, mert különböző démonok próbálják szétverni azt, amit már létrehoztak. Ezen kívül lelkileg is kínozzák őket: emlékképekkel, annak a boldogságnak az emlékével, amiben még életükben volt részük gyerekként. De félni nem kell! Segít rajtuk az a több ezer (millió?) jizó, amik Osorezan területén vannak szerteszét elhelyezve.
Ha sikeresen túléltük az átkelést a hídon, és alászálltunk ama túlvilágba, akkor az Usori tó partjának mentén vegyük az irányt a Bodaiji templom felé.

Ebben a templomban nem túl meglepő módon ugyancsak minden az élettel és a halállal áll kapcsolatban. Van, aki imádkozni jön ide egy elhunyt személyért, egyesek a hosszú élet reményében zarándokolnak ideáig, megint mások gyógyulást kívánni maguknak vagy valaki hozzátartozójuknak egy súlyos betegségből. A belső udvar tele van ema kívánságtáblákkal, mindegyiken egy-egy könyörgés vagy köszönet valakinek a gyógyulásáért.

Kicsit beljebb haladva további érdekességek várnak. A lenti képen, a jobb oldalon látható barna hosszúkás épületek fürdőházak, ahol bárki vehet magának egy rituális fürdőt a kéntől kisárgult vízben, már ha éppen elég bevállalós ehhez. Természetesen szigorúan meztelenül, külön helyen a férfiaknak, külön a nőknek.

Júliusban a Bodaiji fesztivál keretein belül vak sámánnőket, ún. Itakokat hoznak ebbe a templom szentélyébe, akik egy három hónapos igen szigorú fizikai és spirituális felkészülés után transzszerű állapotban az ide látogatók elhunyt hozzátartozóival beszélgetnek, tehát amolyan médiumként funkcionálnak. Brrrrr.

A templom hátsó részén van az átjáró, ami Osorezan központi részébe vezet, azaz a túlvilág magjába. Ez a gyász és megemlékezés helye, ami szinte minden érzékszervre hatással van. Ameddig a szem ellát, kietlen, kopár, az élet minden nyomát nélkülöző terület. A kén mindent átható szaga. A csönd, ami alapból máshol nem is venne észre az ember, de itt valahogy súlya van. Csak néha töri meg a hollók károgása és a szélforgók pörgésének a hangja. Bugyogó tavak, és egy a kéntől elszíneződött tó. És persze az elmaradhatatlan jizó szobrok, amik beterítenek mindent. Mindegyik egy külön történet, egy külön fájdalom. A leg szívszorítóbbak azok, amik mellett az elhunytakra emlékeztető személyes tárgyak vannak elhelyezve. Itt egy kisautó, ami valaha valakinek a kedvenc játéka lehetett, ott egy fotó egy mosolygós 3 év körüli kislány képével, amott meg egy régen írt, mostanra esőáztatta, megsárgult szerelmeslevél. Néhol táblák, rajtuk üzenetek a hallottaknak a gyászoló szülőktől, rokonoktól, szerettektől. És mintha csak vigaszt akarna nyújtani, az egyik dombon En’nin szobra áll, lecsukott szemmel, imára kulcsolt kézzel.

Nehéz leírni a hangulatot, szavakkal szinte kifejezhetetlen. A legjobban talán az alant látható videónak sikerül ebből valamit visszaadni: egy kicsit ijesztő, egy kicsit szürreális, egy kicsit szomorú, de mindenféleképpen valami olyasmi, aminek pozitív a kicsengése.

Utolsó érdekességként megemlíteném az Osorezan bejáratnál található éttermet (az egyedülit), ami, mivel legalább jó 100 kilométeres környezetben nincs másik, így kizárásos alapon jól jöhet minden, a túlvilági sétában megfáradt utazó számára. Magam is tettem ezzel egy próbát, hiszen mindig is érdekelt mit esznek a túlvilágon (ha esznek valamit egyáltalán). Nos, az eredmény kissé meglepő volt számomra: a hely legkedveltebb eledele a curry, ami egyébként nem csak itt, hanem egész Japánban népszerű (ne kérdezd miért, magam sem tudom mit esznek rajta a japánok), és ezek szerint még a pokolban is elengedhetetlen betevő.

Összegezve a véleményemet Osorezanról: tízpontos élmény! Felsorolhatnék most minden lehetséges pozitív jelzőt, amivel a magyar nyelv csak rendelkezik, de azt hiszem, felesleges lenne –bízom benne, hogy a fentebbi sorokból már átjött, milyen nagy lelkesedéssel és csodálattal vagyok a hely irányába. Egyetlen nagy hátránya van mindössze: iszonyatosan nehéz eljutni oda, Japán egyik legelzártabb részén van a terület. Ez olyan szempontból mondjuk jó, hogy a turisták nem tudják elözönleni (a tömeg látványa teljesen megölné a hely hangulatát), de tény, hogy bárki szeretne ide eljutni, annak majdnem olyan nehézségekkel kell szembenéznie, mintha valóban a túlvilágra szeretne eljutni még életében. Akárhonnan is közelíti meg az ember, rengeteget kell átszállni, ráadásul olyan járatokon, amik naponta csak kétszer-háromszor közlekednek egy nap, és azok is ilyen 3-4 órás eltérésekkel. Jómagamnak és kedves utastársamnak –bár mindketten rutinos, és szervezésben gyakorlott utazók vagyunk- például több álmatlan éjszakát kellett átszenvednünk, mire végül nagy nehezen, vért izzadva sikerült összeállítani egy olyan útvonaltervet, amivel meg lehetett oldani az oda- és visszajutást. De félreértés ne essék: ez senki számára ne legyen elriasztó tényező, ha valakinek adottak a lehetőségei Japánban járva, hogy eljusson oda, az tegye meg feltétlenül. Osorezan minden korábban okozott esetleges kellemetlenségért kárpótolni fog, egy olyan élmény formájában, amit sehol máshol Japánban (de talán még a világon sem) nem kaphatunk meg. Legalábbis életünk folyamán. Mert hát ki tudja? Ha igazak a legendák, amiben a helyiek hisznek, akkor előbb-utóbb mi mindannyian, a földi pályafutásunk befejeztével Osorezan távoli partjai vesszük majd az irányt…

(Szerző: Szebellédi Tamás)