Ritka, mint a fekete burger

Gasztrokalandozások a pesti Vakvarjúban

Pár hete sokkoló hír rengette meg a világhálót: Japánban piacra dobták a kuro bāgāt, a fekete hamburgert.
A közösségi portálok „feketébe borultak”, mindenki sorra töltötte fel a fekete burgerrel való találkozásának képbeli bizonyítékait a netre. Hamar kiderült, hogy a gyorsétteremlánc fotóin oly gusztusosan mutató Kuro Pearl, „Fekete Gyöngy” és felturbózott változata, a Kuro Diamond, „Fekete Gyémánt” a valóságban meglehetősen kiábrándító. Valahol a nyári forróságban olvadozó szurok és gyermekkorunk sárpitéi között kell elképzelni, ami nosztalgiának jóleső érzés lehet, de megenni azért nem szívesen ennénk meg.

Forrás: RocketNews24

Nem igazán hozott lázba a dolog. Egyrészt ritkán kívánom meg a hamburgert, és ha igen, akkor az vagy olyan akkut tünet, hogy bemegyek az első utamba akadó helyre, és biztos nem kajtatok fekete burger után, vagy pedig a jól bevált hamburgereseim valamelyik termékére fájdul meg a fogam, ezek viszont nem nemzetközi üzletlánc boltjai. Másrészt nagy szkepszissel állok az ilyen jellegű japán fúziós konyhához. Az egyetlen japán-nyugati keverék, amit befogad a szervezetem, azt viszont minden mennyiségben, a zöldteás édességek, de általában már a sima japán hamburgerhús és más egyéb nyugatinak titulált étel látványától rosszul vagyok. Japánban konzekvensen kizártam az étrendemből a keményre sült rántottákat, az irreálisan rózsaszín kolbászkákat, a spagettinak nevezett kecsapos tésztát, a parányi, de kalóriában bővelkedő, műízű péksüteményeket és az orbitális méretű, uniformizált ízű szószokkal nyakon öntött steakeket. A harmadik ok, ami miatt inkább felhúzott szemöldökkel nézegettem a fekete burgeres képeket, maga a hozzávaló, amitől fekete lesz a hamburgerzsömle és a sajt – tintahal tinta. A fentiek alapján finnyásnak tűnhetek, amúgy nem vagyok az, csak a műkaját nem bírom. Sőt, kifejezetten szeretek kipróbálni soha nem látott és bizarr ételeket. Így ettem már birkaszemet egy mongol étteremben, és pirított tücsköt, ami postán érkezett Mexikóból a nővérem lakótársának. Úgyhogy találkoztam már a tintahal tintával, egészen pontosan egy tésztaétel szószát képezte. Amikor ettem, egészen bejött, de abból gondolom, hogy nem szeretem, hogy többet nem rendelném ki semmilyen körülmények között.

Ezért aztán a kuro bāgā egészen addig nem érdekelt, amíg meg nem láttam, hogy valaki Magyarországon is vállalkozott az elkészítésére. Mégpedig nem akármelyik étterem, hanem a Vak Varjú, ahol azért lássuk be, elég jó a konyha. Ezt nem lehet kihagyni – gondoltam –, főleg hogy csak 5 percre van az irodánktól. Úgyhogy hazafelé szépen be is tévedtem, ahogy kell, és kikértem a „szürke marha burger házi fekete cipóban steakburgonyával, wasabi majonézzel” szettet.

Az asztalomra egy fekete-sárga-fekete tömzsi szendvics, aranybarna fűszeres burgonya és egy feles pohárnyi, leheletnyit zöldes fehér, zöld zselégyöngyökkel megszórt majonéz érkezett. Már ekkor jobban nézett ki, mint a „Fekete Gyöngy” vagy a „Fekete Gyémánt, és megnyugtató érzéssel töltött el, hogy a sajt sajtszínű. Mondhatni alig bírtam kivárni a fotókon való megörökítést.

Aztán lehullt a lepel, de leginkább a hamburgerről a tető, végre szétboncolhattam a burgert, és megleshettem a húst, amit a sajt eddig eltakart. Ez nem a hús méretét becsmérlő kijelentés, inkább tiszteleg a húspogácsa és a még annál is terjedelmesebb sajt méretei előtt. Ott ült az alsó zsömle felen, kerek volt, illatos és forró, s szerencsére nem hozta a szürke marha eredeti színét. Gyönyörű barnás-vöröses alapszínen csillantak meg a szaftosságot sejtető zsírcseppecskék. Nem kellett keresni a két zsömle között, pontosan olyan vastag volt, mint azok. Itt már eldőlt, hogy ezt a hamburgert nem a zsömle fogja vinni. A jó hír, hogy ha esetleg ehetetlen lenne a fekete cipó, akkor sem lenne semmi probléma.

De még mielőtt teljes mértékben pártatlanságra kényszerített volna a húspogácsa, hatalmas lelki erővel nyeltem egyet, és „visszazártam” a hamburgert a fa szendvicstűvel. Hátra van még a feketeleves, előbb a cipót kellene megkóstolni! Belevágtam.

Jó, tömör zsömle, az a fajta – bár ezt már a színéből is gondolhatja az ember –, amiről tudod, hogy ott sütik. Ízre semmi vad, a megszokott zsömlékhez képest csak kellemesen enyhe sósság. A szürke marha burger beváltotta a hozzá fűzött reményeket, füstös, ízes, omlik, na és a lényeg, hogy van benne anyag. Ha pedig együtt eszi az ember a kettőt, vagy inkább hármat, tökéletesen harmonizál. A sajt még dob rajta egyet, de inkább a színe miatt kell az összképbe, mint ahogy a fekete zsömle is inkább színben teszi érdekessé az összhatást. A steakburgonyát most nem méltatom, mert már sok lesz, de elég az hozzá, hogy nem csak azért van ott, hogy ne maradjon éhes az ember. Végül a wasabis majonéz is helyre kerül. A tömör cipó és hús közé még elfér, könnyebben csúszik a falat, kiemeli az ízeket, és persze Japánt képviseli a tányéron. Szürke marha, fekete cipó és wasabi – a japánok kitalálták, mi tovább gondoltuk, és még felül is múltuk. Inkább fordítva szokott lenni, de reméljük, lesz még rá példa.