Fujiko Hemming Budapesten
Tegnap este, október 14-én 19:30 után nem sokkal kezdődött Fujiko Hemming zongoraművész koncertje a budapesti Olasz Kultúrintézetben. A szinte telt házas rendezvényen Chopin, Debussy és Liszt darabokat szólaltattot meg a művésznő, majd az est második felében a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral kiegészülve Mozart C-dúr zongoraversenye (No. 21) hangzott el Izaki Masahiro karmester és művészeti vezető vezénylésével. A Propart Hungary Bt. által szervezett koncert a V4 és Japán közötti kapcsolatok éve programsorozat keretében jött létre a Japán Nagykövetség, a Japán Alapítvány, az Olasz Kultúrintézet és a Szolnoki Szimfonikus Zenekar támogatásával.
Ingrid Fujiko Hemming vagy japán nevén Ōtsuki Fujiko 1932-ben született Berlinben egy japán zongoraművésznő és egy svéd-orosz építész gyermekeként. Édesanyjától hamar megtanult zongorázni, 17 éves korában került sor első koncertfellépésére. Zenei tanulmányait először Japánban végezte, a Tokiói Művészeti Egyetemen szerzett diplomat. Már a kezdeti időszakban is rengeteg kitüntetéssel és díjjal méltatták, karrierje folyamatosan felfelé ívelt. 28 éves korától a Berlini Zeneintézetben tanult, és Németországban élt. 1971-ben betegség következtében elveszítette hallását, ezért Svédországba költözött ott keresve gyógymódot. Ekkor sem hagyott fel a zenéléssel, rengeteg koncertet adott Európa-szerte. 1995-ben visszatért Japánba, ám azóta is többször ellátogatott kontinensünkre. Jelenleg európai turnén van, melynek egyik állomásaként érkezett Magyarországra.
Megtiszteltetés és ritka lehetőség a hazai közönség számára, hogy élőben hallhat kiváló műveket egy olyan rendkívüli zenész előadásában, aki ezeket a műveket a leginkább képes életre kelteni. A magyar köztudatban kevésbé van benne Fujiko Hemming, és ez érződik a közönség arányain is: a székek többségén japán hallgatóság ül. Általános concert előtti cseverészés, csak szinte minden irányból japán nyelven. Fujiko Hemming belép a terembe, csönd lesz, megjelenésével és kisugárzásával egy pillanat alatt átváltoztatja az Olasz Intézet mediterrán hangulatú termének hangulatát. Egy idős hölgy extravagáns öltözékben. Fehér csipkeblúzához ránézésre kimonóból átalakított, más-más irányokból maga köré vetett szoknyát visel, hátára terítve fekete köpeny madár és kalitka mintákkal, hajában fekete masni. Ő lenne hát a „lélek zongoristája”, „Liszt küldöttje”, ahogy sokszor nevezik. Csak annyit érzek, hogy egész lénye nagyon különleges, mintha valami mesebeli alak állna előttem. Felsétál a színpadra vezető lépcsőn, leül a zongorához, és meglepően kevés várakozás után lenyomja a billentyűket.
Fokozatosan épül fel a koncert, apránként bontakozik ki a művésznő személyisége, és ezzel együt a rajta átszűrt zeneművek egyre érthetőbbé válnak. Chopin mintha csak bemelegítés és ráhangolódás lenne. Debussy L’Isle Joyeuse-ének (A boldog sziget) kromatikus kezdete már valami egészen más világba vezet át. Fujiko Hemming egyszerre játszik a zongora és a lélek billentyűin, engedi, hogy belelássunk saját és a zenemű varázslatos és távoli világába. Nem hagyja, hogy kizökkenjünk, a taps elhalásával egyből Liszt műveivel folytatja. A hat darabból álló zongoraciklus, a Paganini-etűdök 6. és 3. darabját adja elő, a kettő között Schubert Pisztráng című dalának átirata enyhíti a feszültséget. Az első blokk záró darabja, a La Campanella című 3. etüd, mely a művésznő egyik albumának is címadója. Számomra ez a koncert katarzisa, könyörtelenül zeng a Steinway a teremben, majd a koncert után még egész este a fejemben, a szívemben, mindenemben.
Ám ez még nem az egész koncert, csak az első rész zárása. Egy kis szünet után feláll a színpadra a Szolnoki Szimfonikus Zenekar, elfoglalja helyét Izaki Masahiro karmester és Fujiko Hemming is. Az este egészen más forudlatot vesz. Mozart is a lélekre hat, de egészen máshogy. Fényes, meleg zene tölti meg a termet, ezzel az érzéssel távozik a közönség. Ezzel az érzéssel várjuk a szervezők következő koncertjét.
