Mindenféle „hōdai

Aki Japánban jár, sokszor a szeme elé fog kerülni ez a két jel: 放題. Úgy kell kimondani, hogy hōdai, és elé is mindig lesz írva valami. Egy varázsszó, ami mindig jót jelent. Ha ezt látjuk, akkor jó helyen vagyunk, és jól választottunk.

A hōdai ugyanis annyit tesz, hogy „korlátlan”. De mi korlátlan? Az, ami elé kerül. Így már gondolom, teljes a zavaruk, de ez inkább a kissé szerencsétlen fordítás hibája. Ha angolul mondom, lehet, hogy már is világosabbá válik: „all you can…”. Ami nálunk többnyire előfordul az a tabehōdai, vagyis a „korlátlan ételfogyasztás”, angolul pedig „all you can eat”. Azt is mondhatnám, hogy szinte ez az egyetlen „korlátlan” lehetőség nálunk. Valószínűleg ez az oka, hogy a „korlátlan ételfogyasztás” kifejezés ilyen mérhetetlenül hivatalosan és elegánsan hangzik. Pedig akárhogyan nevezzük is, az asztalnál csak az történik, ami. Annyit eszünk, amennyi belénk fér, de inkább még többet. Olyanok leszünk, mint Móricz Kis Jánosa a tragikus végkimenetelt leszámítva. Nem átalljuk odébb söpörni a finom falatok útjában lévő sorakozókat, és összekenni az ezredik tányért is.

A korlátokat nem tűrőknek Japán maga a mennyország. Egyrészt nem csupán a korlátlan ételfogyasztás ismeretes, hanem a korlátlanság számtalan válfaja. Másrészt nem csak egy-két helyen gyakorolhatjuk ezt a szabadságot, hanem – ha az éttermek példájánál maradunk – általánosságban belefutunk egy jó kis hōdaiba. Harmadrészt, bár vannak kivételek, Japánban elérhető áron működik a rendszer. Persze ésszerű a magyarázata, hogy miért van ez így ott, és miért nincs így hazánkban. Valószínűleg egyből csődbe menne az a kocsma, ami azt mondaná a vendégeinek, hogy 4000 Ft-ért annyit ihatnak 2 órán keresztül, amennyit akarnak. Az a pizzázó is lehúzhatná a rolót, ami azt hirdeti magáról, hogy kicsit több mint 2000 Ft-ért degeszre ehetik magukat a vendégei pizzával, tésztával, sült krumplival, curryvel és salátával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az európai ember feltétlenül mértéktelen, a japán ember meg minden esetben mértéktartó, inkább azt, hogy kevesebb is elég neki. De mielőtt még jobban beleesnék az általánosítás hibájába, lássuk inkább a „hōdai palettát”!

Tabehōdai és baikingu – 食べ放題、バイキング

Ahogy már feljebb írtam, ez az a lehetőség, amikor meghatározott összegért addig ehetünk, amíg bírjuk, de méginkább addig, amíg le nem jár az idő. Általában 2 óránk van, ami bőven több, mint amennyi egészséges lenne. Bár én sosem érzem, hogy az időtartam és az elfogyasztott ételmennyiség között egyenes arányosság lenne. Általános tendencia, hogy az ember kevesebb idő alatt is könnyedén megeszik ugyanannyit, csak gyorsabban teszi mindezt. Az mindegy, hogy már nincs rá szüksége. Most van, ezért most kell enni. Ilyenkor mindig eszembe jut a barátnőm nagymamája, aki az étteremben félbe hagyott ebédnél mindig azt mondta: „Legalább a húst edd meg!” A legjobb tipp, amit én is adhatok. Ha nem egy kifejezett étel korlátlan fogyasztására fizettünk be, hanem egy igazi, mesebeli „terülj, terülj asztalkám” előtt állunk, akkor kár rizst, sült krumplit, tésztát szedni a tányérra.

A legjobb ilyen lehetőség egy jobb szálloda reggeli vagy vacsora svédasztala, amit nem tabehōdai, hanem baikingu névvel illetnek. Először nem értettem, hogyan jön össze a túlevés a biciklizéssel, aztán felvilágosítottak, hogy ez is a japán katakana angol remekeinek egyike. Vagyis nem az angol „biking”, hanem a „viking” szó csökevénye. Mert bizonyára írásos feljegyzések bizonyítják, hogy a vikingek barbárok módjára tömték magukba a töménytelen mennyiségű ételt gyönyörűen megterített asztaloknál.

A minőség egyébként ahogy nálunk is, változó. Az ár általában sokat jelent, de ettem már jót viszonylag olcsón is. Kifejezetten rosszat nem is ettem, csak hallomásból tudom, hogy a Denny’s nevű family restaurant korlátlan palacsintaevése nem éri meg a pénzét. Az ilyen „családi étterem” néven ismeretes helyeken egyébként semmivel sem rosszabb maga a tabehōdai, mint maguk az ételek eleve. Nem rossz ízük van, csak stabilan egyforma, és állandóan ott bujkál valami háttéríz, amitől csak a 2. óra után megy el a kedvünk. A pizza, kolbász, süti, torta tabehōdai – azaz amikor az ízesítések és a magunkhoz vehető ételfajták korlátozottak – megér egy próbát, de garantáltan nem akarjuk többé egyik ételt sem fogyasztani. Vannak a feljebb lévő kategóriák, amikor megfizetjük ugyan az árát, és néha még kevesebb időnk is van, de minőségi dolgokat eszünk.

Sushi tabehōdai, kani (rák) tabehōdai, sukiyaki (húsból és zöldségekből álló gazdag, levesszerű egytálétel) tabehōdai, shabu-shabu (vékonyra szeletelt hús valamilyen ízesített lében főzve) tabehōdai, yakiniku (rácson sűlt hús) tabehōdai – ezekkel nem nagyon lehet mellé nyúlni.

Nomihōdai – 飲み放題

Ugyanaz a történet, csak nem étellel, hanem itallal. Nem feltétlenül alkoholról van szó, de többnyire arról. Így a nomihōdai nemcsak a Japánban élő külföldiek, hanem a japánok számára is a költséghatékony lerészegedés legkézenfekvőbb formája. Ebből is a legolcsóbb lehetőségek általában a karaokékban várnak ránk. A nomihōdai szabálya annyiban tér el a tabehōdaiétól, hogy sok helyen kettő vagy több féle italmenüre fizethetünk be. Az egyikkel sört, bort és longdrinkeket, a másikkal már tömény italokat is ihatunk. Ez nem svédasztalos rendszer, hanem rendelni kell. A 2 órás nomihōdai utolsó rendelése általában a 90. perc, ekkor azonban még annyi mindent kikérhetünk, amennyit nem szégyellünk. Ha pedig még nem elég, az eredetinél kevesebb összegért hosszabbíthatunk egy órát. Veszélyes.

Tabe-nomihōdai – 食べ飲み放題

A korlátlan étel és italfogyasztás gyönyörű kombinációja, mely emeli a sima tabehōdai fényét, s egyben csökkenti a nomihōdai veszélyességi fokát. Eléggé megéri, mert kb. 1500 jenért csatolhatunk szabad italfogyasztást az all you can eat vacsoránkhoz. A legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás, ha nagyobb összejöveteleket szervezünk. Jó ötlet szülinapra, céges bulira és szilveszterre is.

Tsumehōdai – 詰め放題

Itt végre elkanyarodunk az éttermek és izakayák világától. A tsumehōdai a boltok és szupermarketek akciója. Fizetünk mondjuk 100 jent, kapunk egy zacskót, és annyi répát, krumplit, virslit, cukorkát, csokit vagy akármit tömünk bele, amennyit elbír. Ez nálunk sem ismeretlen, a vödrös naracs japán verziója.

Kakehōdai – かけ放題

Eljött az az időszak Japánban, amikor mindenki feltelepítette az ingyen telefonálós alkalmazást az okostelefonjára. Ezért a mobilszolgáltatóknak lépnie kellett, és kitalálták a kakehōdait, a korlátlan telefonálást. Még mindig jobb, hogy ha az ügyfeleik fizetnek nekik egy fix összeget, és annyit hívják egymást, amennyit akarják, mintha egyáltalán nem fizetnek nekik. Nálunk is vannak különféle csomagok, de ilyen azért sosem lesz.

Norihōdai – 乗り放題

Az utazó álma. Veszünk egy bérletet, és addig utazunk vele, ameddig nem csillapodik a kilométerhiányunk – norihōdai. 1-2-3 napos városi bérletek buszra, metróra, villamosra, vonatra vagy mindre egyszerre. Ezeknek a csúcsa a JR Pass, a japán vasúti bérlet, mellyel nem 1-2-3 napig, hanem 1-2-3 hétig utazhatunk korlátlanul a JR járatokon. Közben bejárhatjuk akár az egész országot, és rengeteget spórolhatunk vele. Az én 7 napom, melynek egy részéről már olvashattak: Tōgane–Tokió–Hiroshima–Miyajima–Asago (Takeda-jō)–Miyazu (Amanohashidate)–Kiotó–Ise–Nagoya– Tōgane. A google maps szerint 2128 km. Csak egy-két rövid szakaszon nem tudtam használni, de a nagyjából 50 000 jenbe kerülő úton több mint 21 000 jent (kb. 48 300 Ft) spóroltam a bérlettel. Korlátlan útra fel!