10 dolog, ami meglep Japánban

Már kezdtem elfelejteni. De most, hogy hosszú idő elteltével tértem vissza, különösen, hogy olyanok is voltak körülöttem, akik először jártak Japánban, ismét felfedeztem a legmeglepőbb dolgokat. Az mindegy, hogy pozitív vagy negatív, a lényeg, hogy különbözik attól, amit itthon megszoktunk. Meghökkentő „japánságok”, amik előtt értetlenül állunk, amiket legszívesebben elfelejtenénk, vagy ha lehetne, bevezetnénk Magyarországon is. Legyen a meglepetés kellemes vagy kellemetlen, ezek is emlékek, melyek hiányozni fognak a hazatérő turistáknak.

1. Balra tarts!

A legtöbb turista megdöbben, amikor be akar szállni a taxiba, és majdnem beleül a jobb oldali anyósülésen várakozó sofőr ölébe. Vagy amikor a jobb oldalon akar felszállni a buszra. Jogosítvánnyal rendelkező, szemfülesebb utasok valószínűleg már hamarabb ráeszmélnek, hogy Japánban bal oldali közlekedés van érvényben. Az oka vitatott: egyes vélemények szerint arra vezethető vissza, hogy az Edo-kor (1603–1868) szamurájai a bal oldalukon hordták kardjukat; mások szerint a Meiji-kor (1868–1912) kormánya vezette be Anglia alkotmányának mintájára.

2. De hol a radiátor?

Egy tény, ami sokszor megrémíti az utasokat, főleg azokat, akik télen érkeznek Japánba. Körülnéznek a szobában, és sehol egy radiátor, egy elektromos fűtőtest vagy egy kandalló. Mielőtt még azt hiszik, hogy a szállodai szobában éri önöket a fagyhalál, felhívnám a figyelmüket, hogy a készülék a falon, amelyet légkondicionáló berendezésnek vagy röviden csak légkondinak hívunk, fűtésre is alkalmas. Azt is hozzá kell azonban tennem, hogy inkább szárazabb lesz a szobánk, mint melegebb. Kellemes idő főként a plafon közelében lesz, ezt azonban nem fogjuk érzékelni. Egy hasznos trükk: az ajtó ki-be nyitogatásával, lengetésével hamar bemelegíthetjük az egész szobát. Az sem igaz teljesen, hogy Japánban nem létezik radiátor. Az ország hidegebb részein, például Hokkaidón az itthonihoz hasonló fűtést találunk.

3. „Olvasható betűk”

A Japánba utazók rendszerint felteszik azt a kérdést, hogy ki lesznek-e írva olvasható betűkkel a dolgok. Örömmel jelentem, hogy az állomásfeliratok készítői ránk is gondoltak. Az utcai táblákon, a járműveken elhelyezett kivetítőkön általában háromféleképpen írják ki az állomások nevét: kanjival (kínai eredetű logografikus írás), hiraganával vagy katakanával (szótagírás) és latin betűkkel. Sőt a külföldiek által gyakran használt vonalakon kiváló angolsággal be is mondják az állomás nevét. De amúgy is lehetetlen eltévedni egy olyan országban, amelynek lakói készségesen segítenek a szorult helyeztben lévő turistának.

4. Egy, kettő, hááá-rom

Majd figyeljék meg, hogy máshogy számolnak a japánok a kezükön, mint mi! Egytől ötig, nem jelent ez különösebben nagy problémát. Aztán van úgy, hogy elmegy az ember az éjjel-nappali boltba, vesz egy rizssütit 70 jenért, és nem érti, hogy a bolti eladó miért fekteti mutató és középső ujját a tenyerébe. „20 jen?” – kérdezzük zavartan, mert pontosan tudjuk, hogy a rizssüti 70 jenbe kerül, a mutatott jel viszont egyértelműen 20-as. „Nem, 70 jen” – ismétli az eladó maga is kissé zavartan, és mutatja újra a tenyerébe helyezett két ujját. Biztos, ami biztos, gondosan kiválasztunk a tárcánkból egy százjenest, ebből aztán annyit ad vissza, amennyit akar. A visszajáró pedig 30 jen lesz. A mutatott jel tehát 7-et jelent. Ebben azért lehetnek eltérések, de jobb, ha ezt a számolási módot is ismerjük. A másik számolásbeli különbséget akkor tapasztaljuk, amikor megkapjuk egy nagyobb összegből a visszajárót. 10 000 jent adtunk, a vásárolt termék mondjuk 5100 jen. Itthon hogy is van ez? A pénztáros elkezdi szépen kiteregetni a pénzt, pótol egy 100-assal és egy 200-assal 5500-ra, majd egy 500-assal 6000-re, végül elővesz néhány ezrest: „7000, 8000, 9000 és 10 000”. Nos Japánban ez pont fordítva lesz, a pénztáros 10 000-től visszafelé fog számolni. Azaz letesz egy 1000-est, „9000”, majd így tovább, „8000, 7000, 6000”, és kiszámolja az aprót egészen 5100-ig. Ezzel azért ne törődjenek különösebben, a végeredmény ugyanaz lesz!

5. Hová dobjuk a szemetet?

Már egy órája szorongatjuk a csokipapírt Tokió utcáin, és sehol egy szemetes. Viszont az utcán sincsen túl sok szemét. Mohón figyeljük, hogy mit kezdenek vele a japánok, és azt tapasztaljuk, hogy elteszik a táskájukba. Arra, hogy miért nincs szemetes az utcákon, többféle magyarázatot hallottam. Az egyik, hogy ne lehessen benne bombát elrejteni. A másik, hogy nehogy széthordják az állatok, főleg a karasu nevezetű hatalmas varjak. „Ezzel azért egy kis pénzt is spórol a városvezetés” – gondoljuk ilyenkor magunkban, de a miértnél sokkal fontosabb, hogy meddig kell még magunkkal hurcolni a nap közben termelődött szemetünket. Ha szerencsénk van, az első éjjel-nappali boltig. Ha nincs, az esti szállásunkig.

6. Amikor időben jön a vonat

Egy kellemes meglepetés a magyar utasoknak. Nemcsak a vonat, hanem minden tömegközlekedési eszköz másodpercre pontosan érkezik. Úgyhogy – egy kicsit visszatérve a 3. pontra – nem is lenne akkora probléma, ha nem tudnánk elolvasni a feliratokat. Bátran felszállhatnánk csupán az indulási időket figyelembe véve. Attól sem kell félnünk, hogy nem tudjuk megvenni idően a jegyünket. A hazánkban is megtalálható jegyautomaták tökéletesített példányainak egész sora várja az utazóközönséget. A „betűprobléma” itt sem lép fel, piktogramok segítik az eligazodást. Az automatákat és a pontosságot itthon mindig visszasírom, de más európai országokban sem bánnám, ha hasonló lenne a rendszer. Én az önök helyében jobban félnék Olaszországtól, mint Japántól!

7. Nem is olyan drága

Egy kellemetlen tény, hogy a hiperszuper elektronikai fejlesztések országában viszonylag még mindig kevés helyen lehet kártyával fizetni. Nagyobb hotelekben, áruházakban nem lesz gond, de egy kisebb étteremben nem is érdemes rákérdezni. Amit tanácsolnék, hogy vigyenek készpénzt, és jenben vigyék, mert a pénzváltás útvesztőjében csak az értékes idejüket vesztegetik. A nehézségekért cserébe viszont egészen kedvező áron vásárolgathatunk. Japán városai, különösen Tokió sokszor a 2. helyre kerül Osló után a világ legdrágább városainak rangsorában. A jó hír, hogy ami drága, azt önök nem fognak venni, ha csak nem terveznek ingatlanvásárlást egyhetes kiruccanásuk során. A repülőjegynek és a szállásnak természetesen megvan az ára, de ott helyben már meglepően kevésből is ki lehet jönni. Az alapvető élelmiszerek kicsivel drágábbak, vagy ugyanannyiba kerülnek, mint itthon. A minőség viszont össze sem hasonlítható. 150 jenért tej van a tejesdobozban, 500-800 jenből pedig már bőségesen meg lehet ebédelni.

8. Sorakozó

Az egyik legmegdöbbentőbb és legszembetűnőbb dolog, hogy a 127 milliós ország lakossága képes mindenhol fegyelmezetten sorakozni. Legyen szó vonatról, étteremről vagy próbafülkéről, senkinek nincs egyetlen rossz szava vagy panasza, még a gyerekenek sem, pedig a várakozás néha órákat vesz igénybe. A törvények amúgy büntetik a sorban való tolakodást, de kétlem, hogy emiatt vár mindenki türelmesen a sorára.

9. Ahová a császár is gyalog jár

Valószínűleg az első kultúrsokk, ami ér minket. Kordinális kérdés. A WC. Mert van ilyen is…

De előfordulhat ilyen is…

Az egyikkel az a baj, hogy túl sok gomb van rajta, a másikon meg az, hogy még ülőke sincs. Ami viszont jó, hogy úton-útfélen van és ingyenes. Sokan panaszkodnak a második, kevésbé komfortos változat láttán, én meg összecsapnám a kezemet, ha itthon nem kéne inkább innom egy kávét, csak hogy elmehessek WC-re. Amúgy ritka, hogy ne lenne legalább egy angol WC a guggolósok mellett, csak egy kicsit többet kell majd várniuk rá. A kacsalábon forgó, mindenféle hangokat és vizeket árasztó első változat legjobb funkciója a melegített ülőke. A baj csak annyi, hogy hazatérve már viszolyogva ülünk minden fűtetlen társára.

10. O-MO-TE-NA-SHI

Az omotenashi szó vendéglátást, vendégszeretetet jelent. Amikor azonban kimegyünk Japánba, rájövünk, hogy ez a kifejezés lefordíthatatlan. Hiszen hogyan lehetne két teljesen különböző dologra ugyanaz a szó. Itthon bemegyek egy étterembe, jó esetben jön a pincér, és távolról mutat egy asztalt, rosszabb esetben leülök valahová. Kapok egy étlapot, és ki tudja miért, a pincér először úgy gondolja, hogy fél perc alatt tudtam dönteni, utána meg fél óra múlva is alig tudom leadni a rendelést. Kérdezni ételek hozzávalóiról, elkészítési módjáról már nem is nagyon merek. Aztán kihozzák az ételt, mindegy most, hogy milyen. Ha megettem, már takarítanak is olyan arccal, hogy ha más nem lesz, fizethetek és távozhatok. A végén még kellemetlenül érzem magam, ha nem adok borravalót. Japánban még a legkisebb, legeldugodtabb helyen vendégnek érezhetjük magunkat, nem pedig betolakodónak. Nem is az a lényeg, hogy a fentieknek éppen az ellenkezője történik, hanem a hangnem, ahogy megszólítanak. Kedvesek és nyugodtak. Nem azt érzem, hogy a cél a pénzem pénztárcámból való kinyerése, hanem az, hogy jól érezzem magam. Természetesen fizetek mindezért, de ilyen szolgáltatásra nem is sajnálom. Nemcsak éttermek esetében igaz ez, hanem bárhol – boltokban, szállodákban, állomásokon. Sokan mondják, hogy bár jó a kiszolgálás, lassú. Én ezt egyrészt nem érzékeltem, másrészt nem bánom, ha – ugyan hosszabb idő alatt is – szépen csomagolják be az ajándékot, ha a pincér a biztonság kedvéért megismétli a rendelésemet, vagy ha az eladó kétszer is átszámolja a visszajárót. Szívesebben vagyok ott, ahol szívesen látnak. A japán vendégszeretetért bármikor visszamennék Japánba!