88 állomás, 1 életállomás

Interjú Tóth-Vásárhelyi Rékával a Shikoku henro buddhista zarándokútról

A hachijūhakkasho-meguri, a „88 templom zarándokútja” vagy másik nevén Shikoku henro Japán legismertebb buddhista zarándoklata. Az út Shikoku szigetén megy körbe 1200 km hosszan. Úgy tartják, hogy a zarándokút által érintett 88 templom többségét Kūkai alapította vagy hozatta helyre. Kūkai (774–835), posztumusz nevén Kōbō Daishi („a buddhizmust terjesztő nagymester”) buddhista szerzetes, tudós, költő és művész volt. Nevéhez fűződik a shingon buddhizmus megalapítása, melynek központja a napjainkban nem buddhista turisták körében is népszerű Kōya-san lett. Évente kb. 100 000-en vállalkoznak a shikokui zarándoklatra, de az ohenrosannak nevezett zarándokok többsége valójában nem gyalog, hanem busszal vagy autóval járja végig az utat. Tóth-Vásárhelyi Réka – akiről korábban már olvashattak honlapunkon az általa készített japán fababák, kokeshik kapcsán – abba az 1%-ba tartozik, akik gyalog vágtak neki a zarándokútnak. Általában 6 hét az út, valakinek 3 hónapba telik. Rékának 30 napja volt rá. Ebből végül 10 nap lett, és csupán Shikoku egyik megyéjét járhatta be, útja mégis kerek és sikeres volt. Tóth-Vásárhelyi Rékát ez alkalommal a zarándoklat motivációjáról, az út során szerzett élményeiről és tapasztalatairól kérdeztem.

– Mikor határoztad el, hogy elmész a zarándoklatra? Mi miatt vágtál neki?

– Ez egy régi álom volt. 2012 újévén jött az ötlet, hogy el szeretnék menni egy zarándokútra. De mivel buddhista vagyok, nem az El Caminóra vagy bárhová, hanem egy olyan zarándokútra, ami nekem szól. Elkezdtem kutakodni, és így esett a választásom a Shikoku 88 templomába ellátogató zarándokútra, a Shikoku henróra, amely egy shingon buddhista zarándokút. Nulla felkészültségem volt persze, soha nem gyalogoltam, de elhatároztam, hogy egyszer elmegyek. Azt terveztem, hogy 2015 tavaszán vágog neki, de közben megérkezett a második kislányunk. Mivel még pici volt, teljesen kiesett, hogy útnak induljak, viszont lelkileg nagyon vágytam rá, hogy elmehessek. A férjem támogatott, hogy ha úgy gondolom, akkor menjek, de végül a 40. születésnapomig halasztani akartam az utat, addig fel akartam készülni. Utánaolvastam a dolgoknak, vettem egy bakancsot, elkezdtem gyalogolgatni, ám komolyabban nem edzettem, csak ha volt időm, gyalogoltam.

– Végül nem 2015 tavaszán vágtál neki. Ősszel utaztatok négyen a családoddal Japánba a kiállításod miatt, és egyszer csak jött hozzánk egy e-mail, hogy ha lehet, hosszabbítsuk meg a repülőjegyedet, mert zarándokútra mész. Akkor nagyon meglepődtem a hirtelen elhatározáson. Mi késztetett arra, hogy pont akkor indulj útnak?

– Volt egy pont, amikor elfáradtam, és azt mondtam, hogy „Na, most akkor elég! Most elmegyek, mert semmi más nem segíthet rajtam.” Nagyon-nagyon fáradt voltam. Becsomagoltam a hátizsákomat, és november 5-én elindultam.

– Mit vittél magaddal?

– Beszereztem előtte elég sok mindent: egy könnyebb bakancsot, rengeteg vitamint, sportkrémeket, túraruhákat, bicskát, elemlámpát. Vettem egy okostelefont is, mert a férjem ahhoz az egyhez ragaszkodott, hogy minden nap írjak nekik. Elmentem Kōya-sanra is, itt ugyanis a zarándoklat előtt meg kell kérni Kōbō Daishit, hogy segítsen az utadat szerencsésen és békében végigjárni. Vettem még egy úti naplót (nōkyōchō), amibe minden templomnál belepecsételnek, gyönyörű kalligráfiákkal hitelesítik, hogy ott jártál. Beszereztem egy zarándokbotot (kongō-zue) és egy zarándokköpenyt (hakui vagy oizuru), amelyre felírták a Kōya-san kanjijait. A zarándokok általában viselnek egy kúp alakú szalmakalapot (sugegasa) is, de ezt nem vásároltam meg, mert úgy éreztem, úgy sem tenném fel a fejemre. Vettem viszont sálat (wagesa), amelyből a lila színű mutatja, hogy viselője vallási zarándoklaton vesz részt. Emellett volt még nálam imagyöngy (yuzu), és kaptam ajándékba névkártyákat, amelyre a kívánságodat kell felírni, és ott hagyni mind a 88 zarándokhelyen. Így indultam útnak november 5-én. A hátizsákom 14 kg volt, én voltam 49 – meséli Réka és nevet – A 2. napon kiszórtam a táskámat, és szelektáltam, hogy mi az, ami létszükséglet.

– Milyen útvonalon mentél?

– Kōbéból indultam Shikokura, Tokushimába busszal és vonattal. Itt elkezdi az ember az első templomnál, és szépen halad tovább a templomok során. Tokushima megye után Kōchi jön, majd Ehime és a legutolsó Kagawa. Kōchi és Ehime sík terep, és ritkábban vannak a templomok. Ezzel szemben Tokushima és Kagawa hegyes, ami megtévesztő, mert bár egy-egy templom csak kb. 10 km-re van egymástól, de ahhoz, hogy odajuss, egy elég magas hegyet is meg kell másznod. A másik, amire számítottam, hogy ha elfáradok, akkor felülök valamilyen járműre. Mindenhová visz jármű, ez igaz, viszont mindegyik csillagtúraszerűen Tokushima városból indul. Tehát van egy központi állomás Tokushimában, ahonnan el tudsz menni mindegyik helyre, de ahhoz előbb vissza kell menned Tokushimába, akkor meg már egyszerűbb, ha elgyalogolsz.

– Mi történik, amikor elérsz egy állomáshelyet?

– Minden templomban ugyanazt kell tenni. A szertartás része, hogy meghajolsz, meggyújtod a gyertyát, a füstölőt, bedobod a kívánságpapírodat, és elmondod A szív szútrát. Megköszönöd, és átmész innen, az altemplomból a főtemplomba, ahol ugyanezt kell végigcsinálni. Végül kapsz egy kalligrafikus pecsétet a pecsételő könyvbe, a nōkyōchōba. Ez mindenhol 300 jenbe kerül.

– Mondtad, hogy nem kerestél előre szállásokat. Ez nem okozott nehézséget?

– Vannak bejáratott zarándokszállások, de amikor én mentem, a téli szezonban majdnem minden zárva volt. Az első este a 3. templomig jutottam, ott felhívtak nekem egy szállást, és autóval jöttek értem, mert a közelben nem volt szálláshely. Ott összeismerkedtem egy nyolcvanéves, idős japán bácsival, Okamoto sannal, aki már harmadszorra ment a zarándokúton. Onnantól együtt mentünk, egy kicsit olyan volt, mint egy őrangyal, sok mindent ismert. A 2. napon zuhogott az eső, a 7. templomig jutottunk, ahol ott is lehetett aludni. Gyönyörű szállás volt, nagyon finom ebéddel és reggelivel. Utána már nem mindig volt ilyen szerencsém. Sokszor volt az, hogy bementünk egy állomásra, és megkérdeztük, hol tudnánk aludni. Ők felhívtak nekünk néhány szállást, de csak business hotelekben volt hely. Onnan küldtek nekünk taxit, és másnap vissza is hoztak, viszont az ilyen hotelek ára jóval magasabb volt, mint a zarándokszállásoké. Miután végigjártam az első megyét, Tokushimát, éreztem, hogy sokkal drágább az egész, mint amire számítottam, és főleg azért, mert nincsenek nyitva a szállások. A legnagyobb hibát az időpont kiválasztásában követtem el.

– Mikor van a főszezon, amikor érdemesebb lett volna menni?

– Két főszezon van: az ősz szeptember-október környékén és a tavasz még az esős hónap előtt, május körül. Ami novemberben előny volt, hogy nem voltak kígyók, amivel egyébként számolni kell.

– Végül hány állomásra jutottál el?

– Egy megyét jártam végig, 23 templomba látogattam el nem egészen 10 nap alatt.

– Az anyagiak miatt kellett abbahagynod?

– Nem csak. A 10. napon már vacsorát is alig találtunk, a szállás is borzalmas volt. „Innen még délre?” – csak ez járt a fejemben. Meg akartam állni pihenni. Eldöntöttem, hogy visszamegyek Kōya-sanra. Négy napot töltöttem ott, egy kolstorszálláson aludtam hagyományos szobában. Bejártam egész Kōya-sant, rengeteg anyagot gyűjtöttem. Egyszerűen gyönyörű volt, alig bírtam otthagyni! Olyan csodálatos és békés helyen még sosem voltam, olyan finom ételeket még soha az életemben nem ettem! Meditáltam, reggel külön szertartás volt, végigjártam az összes templomot. Óriási cédrusok állnak a területen, nagyon misztikus az egész környezet. Semmihez sem fogható érzése van az embernek! Pihenni érkeztem, és sikerült is. Amikor elmentem Kōya-sanra, az volt a tervem, hogy visszamegyek, és folytatom a zarándoklatot. Viszont nagyon megfáztam, beteg és fáradt voltam. Elkezdtem számolgatni is, és már iszonyú sokat költöttem. Úgy gondoltam, hogy így most nincs értelme folytatni, nem húzom tovább az időt. Mindenképpen szeretnék majd visszamenni egyszer szeptember környékén, és végigjárni az egész zarándokutat.

– Nem voltál csalódott?

– Nem. Amiért mentem, azt megkaptam. Sőt egy külön ajándékot is kaptam az élettől. Az utam végén Kōbéban elmentem a shingon buddhizmus főtemplomába, a Suma-derába. Erről úgy tartják, hogy háromszintes pagodája a Shikoku henro 88 zarándokhelyéről összegyűjtött homokkal van körülszórva, így aki körüljárja, valójában a zarándokutat járja végig. Itt éppen a Japánban töltött utam utolsó napján tisztító tűzszertartást rendeztek. Nemcsak részt vehettem a szertartáson, hanem én is átmehettem a tűzön. Úgy érzem, ez beteljesítette a zarándokutamat, és így lett kerek az egész.

– Az imént említetted, hogy megkaptad, amiért mentél. Miért mentél? Mi motivált, amikor 2012 szilveszterén megfogadtad, hogy elmész a zarándoklatra? Mit kaptál, tanultál az út során?

– Volt egy nagyon erős belső késztetés, hogy mennem kell. Akkor még materiális okai voltak, hogy minden földi nyavalyámtól megszabaduljak, és kipróbáljam, mit bír a testem, milyen az, amikor magamra vagyok utalva. Az is bennem volt, hogy az eltelt 40 évet valahogyan fel kellene dolgozni és méltóképpen lezárni. Természetesen ott volt a buddhista motiváció is. Mivel buddhista vagyok, szerettem volna ezt az utat végigjárni, és Kōbō Daishi üzenetét meghallani. Úgy érzem, ez részben sikerült is. Nem éltem meg csalódásként, hogy nem mentem végig, mert megértettem, hogy ez nem egy olyan út, amelyet csak egyetlen egyszer kell végigjárni. Sőt minél többször járja az ember, annál mélyebb, és annál többet ad. Meg hát a kaland! – összegzi nevetve Réka – Szeretem a kihívásokat. Kíváncsi voltam, mennyit bírok, és meglepődtem. Le kellett mondanom mindenről, ami a hétköznapokat befolyásolja, és megelégednem mindazzal, ami egy kisebb hátizsákba belefér.

– Nem voltál végig egyedül, ahogy tervezted, hiszen váratlanul akadt egy úti társad is. Át tudtad gondolni, amit át akartál? Le tudtad zárni a 40 évet?

– Igen. Az az érdekes, hogy inkább esténként. Egész nap mentem, és ekkor nem ez járt a fejemben. Amikor elindultam az úton, honvágyam volt, hiányzott a családom. Ez pár nap múlva lekopott. Ekkor már az számított, hogy hol fogok vacsorázni, hol fogok reggelizni, hol fogok aludni azon a napon. De az esték megmaradtak az elmélkedésre és az összegzésre.

Örülök, hogy Réka megkapta, amiért indult, és hogy a tervezettnél rövidebb, ám kerek zarándokúttal zárhatta le a kerek évfordulót, a 40 évet. Bizonyára sokakban – köztük bennem is – motoszkál hasonló vágy. Nem feltétlenül a zarándokútra való késztetés, hanem késztetés az eddigi életem átgondolására és összegzésére, a hibáimon való változtatásra. Hálás vagyok, mert egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz: tudom, hogy nem lehetetlen, csak el kell indulni. Réka azt is említette, hogy útja során az emberektől sok ajándékot kapott, mert úgy tartják, hogy a zarándok értük is zarándokol, „értük is megy”. Ilyen értelemben értem is ment, és mindenkiért, akinek hasonló vágyai vannak.