Japán streetfood, cseh sör, magyar főváros – Esték a Komachiban

2014 júniusában voltam először a Komachi japán bisztró vendége, azóta havonta egyszer-kétszer betérek a barátaimmal, hogy egyek és igyak egy jót. Mert a Komachi egy ilyen hely. Nem csilli-villi, és nem ehetsz nyers halat, de hangulatos, nem ál-japán, finomak az ételek, és nem kell kirámolnod a pénztárcád tartalmát egészen a rejtett zsebekig. Hogy ehhez Budapest szusin nevelkedett japán ételrajongó lakossága mit szól, azt nem tudom. Ám nekünk, akik hosszabb ideig Japánban éltünk – de meg merem kockáztatni, hogy a Magyarországon élő japánoknak is –, a Komachiba menni olyan, mint egy villanásnyi idő alatt visszarepülni Japánba (a repjegy árának töredékéért).

Mindenkinek megfordulhat a fejében a kérdés, hogy ha ennyire szeretem, akkor miért nem írtam róla eddig, miért rejtegettem ezt a titkot önök elől. Nem is tudom. Talán azért mert azokról a dolgokról a legnehezebb írni, amit szeret az ember. Azért mert a Komachi szinte a hétköznapjaim része, így számomra teljesen természetes, azaz nem is jut eszembe, hogy esetleg más még nem ismeri, és írni kellene róla. Most viszont van egy jó ürügyem, hogy az eddiginél is jobb szívvel ajánljam önöknek: a sörcsap cseréje megtörtént, múlt héttől valódi cseh sör, Holba Classic csordogál a Komachi bisztró ereiben! Így most már tökéletes.

Mikor tavaly májusban megnyílt a bisztró a Kertész utcában, fellélegeztem. Úgy hiányzott egy ilyen hely a budapesti étteremdömpingben és streetfood-áradatban, mint egy falat kenyér (vagy rizs). Mert jó és kevésbé jó minőségű szusit enni lehetett, ramenezőből is egyik nyílt a másik után, de kézzel készített udont, igazi otthoni és utcai japán ételekhez, amiktől úgy érzi magát az ember, mintha vendégségbe érkezett volna, vagy mintha csak éppen a tokiói állomáson két átszállás között bekapna valamit, nem lehetett hozzájutni. A palettáról hiányzott egy őszinte japán bisztró, ahová csak úgy beülsz a barátokkal dumálni, isztok egy sört, kettőt, aztán ha van hangulat, akkor valami érdekes koktélt is. Közben persze haraptok is valamit, az elején sörkorcsolyának egy kis edamamét (zöld szójabab) vagy karaagét (bundázott, olajban sült csikehúsgolyó), aztán ha nagyon elharapódzik a helyzet, akkor jöhetnek az ütősebb fogások, mint a yakikaree (sült japán curry) és a katsudon (japán rántott hús egy tál rizsen). És ha már stabil a gyomorban az alap, akkor lehet kezdeni elölről az egészet, végezetül pedig lehet zárni egy jó ramennel, mert az Japánban olyan, mint nálunk a hajnali, tűzoltó százkilencvenkilenc forintos pizzaszelet és a gyros egy megcsúszott éjszaka végén.

Az arányokat persze meg is lehet fordítani, és be lehet ülni enni egy jót, mellé esetleg inni valamit. Amit a legjobban becsülök a Komachiban, hogy kézzel gyúrják az udon (vastag, tojás nélkül, lisztből, vízből és sóból készült tészta) és a ramen tésztát. Így aztán ha csak könnyű vacsorára érkezem, akkor általában az udon mellett döntök, iszom egy pohár hideg mugichát, árpateát, és hogy még se legyen olyan könnyű az a vacsora, lefojtom egy adag zöldteás fagylalttal. Ennyi a Japánba utazás receptje!

Mineta Yoshiharuval, vagy ahogy mindenki ismeri, Yoshi sannal, az üzlet tulajdonosával és főszakácsával beszélgetve egyébként kiderül, hogy az étteremmel elsősorban nem a magyar közönséget akarta megcélozni, hanem a Magyarországon élő, illetve átutazóban lévő japánoknak szeretett volna létrehozni egy helyet, ahol újra találkozhatnak a megszokott ízekkel és fogásokkal. Emellett természetesen szeretné, ha a magyarok is közelebb kerülnének a japán konyhához, és megismernék a házias ételeket.

Mert akár hiszik, akár nem – és ezt már én mondom, nem Yoshi san –, a japánok otthon nem nagyon vagy egyáltalán nem esznek szusit. Egészen egyszerűen vannak dolgok, amit az ember hozzáértőkre bíz, és nem áll neki otthon egyedül, mert macerás, mert nem költséghatékony, vagy csak mert úgysem sikerülne jól. Az emberek többsége ezért jár pékhez, de talán az is ritka, hogy valaki otthon libamájat készítsen. Na, pont ugyanez a helyzet a szusival. Viszont az, hogy valaki Japánban ne főzzön otthon legalább havonta egyszer japán curryt, kareet, az elképzelhetetlen. Mint ahogy mi sem úsztuk meg gyermekkorunkban, hogy havonta legalább egyszer, de inkább hetente egyszer ne legyen otthon vagy a menzán főzelék (amit én egyébként sosem bántam). Ha tehát kíváncsiak, hogy mit esznek a japánok otthon vagy munkából, buliból hazafelé menet, akkor mindenképpen nézzenek be a Komachiba!

Ez alatt a 10 hónap alatt már sok mindent megkóstoltam a menüről, de végigenni, végiginni még nem sikerült. Egyrészt mert megvannak a kedvenceim, amiket szívesen választok újra és újra, másrészt mert a fogások szezonálisan változnak. A legtöbb étel pontos leírását megtalálják a bisztró honlapján, úgyhogy ezzel nem is szeretnék versenyre kelni. Szeretném viszont bemutatni a kedvenceimet az idei télen.

Shōyu ramen: A rament itthon már nem kell bemutatni. A Komachiban felszolgált shōyu rament viszont mindenkinek meg kellene kóstolnia, hogy megtudja, milyen a hamisítatlan japán ramen. Összetett ízű leves, tökéletes keménységűre főzött házi tészta és két szeletke disznóhús, ami valóságos ízbombaként robban a szájban. Nem is értem, hogy miért csak februárban került fel az étlapra.

Kitsune udon: kézzel készített udon tészta ízletes alaplében, melyre feltétnek a szokásos póréhagyma és wakame (alga) mellett aburaage (olajban sült, édeskés tofuszelet) kerül. Egyszerű, de finom étel, ami a Japánban töltött egyetemi évet juttatja eszembe és az ottani konyhámat, ahol a kitsune udon szinte mindennapos fogás volt. A Komachiban ráadásul nem sajnálják le róla az aburaagét: két, lapulevél méretű tofuszelettel takarják be az udont.

Yakikaree: japán curry rizzsel, melynek a végén ráütnek egy tojást a tetejére, megszórják rengeteg sajttal, és betolják a forró sütőbe pirulni egy kicsit. Fázós estéken a legjobb.

Kiemelném, hogy az étlap fényképekkel illusztrált, így nem kérdés, hogy mit rendel az ember. Az itallapon a japán teák és a zseniális kávé mellett az alkoholos italok végtelen kombinációját találjuk, ismerős és jól bevált, valamint soha nem látott koktélokkal. Egyszer majd ennek is eljutok a végére – gondolom mindig, de általában megrekedek valaminél. Nyáron a barátokkal töltött esték japán szilvaboros, umeshus nosztalgiázásba torkolltak, mióta pedig megjelent a kínálatban a Suzuki IPL, a cseh Kaltenecker sörgyár és Suzuki Shinya yokohamai sörfőző koprodukciós, kézműves remeke, azóta serényen dolgozom a készlet fogyasztásán. A koktélok közül, ha valami igazán érdekeset szeretnének inni, akkor a bisztró nevét viselő Komachi Koktélt ajánlanám.

Csinos, rózsaszín árnyalata ellenére kissé alattomos: a grenadin sziruptól édes, de a japán savóüdítőnek, a Calpisnak köszönhetően egyszerre savanykás koktél jó adag vodkát tartalmaz.

A hétvégén teszteltük az új csapolt sört, a már említett cseh Holbát, és sajnos már most érzem, hogy ez lesz az új kedvenc. Korsónként 420 forintért pedig egészen veszélyes ital, hosszú esték tökéletes elindítója.