Sakura, az élet metaforája

Miközben ezeket a sorokat írom, már ki is pattant az első cseresznyefavirág Japánban, kirobbantva a 2015-ös hanami szezont. És ahogyan ezt végiggondoltam, eszembe jutott, hogy többször írtam már a cseresznyefa-virágzás kapcsán hol a szokásokról, hol a korai virágzású cseresznyékről, hol pedig a cseresznye-előrejelzésről, ám elmulasztottam írni a lényegről. Ügyesen megkerülve a témát egyszer sem világítottam meg, miért játszik ilyen fontos szerepet Japánban a sakura (cseresznyefavirág) és a hanami (virágnézés, cseresznyevirág-nézés).

Ahhoz, hogy ezt megértsük, a japán mentalitáshoz kell közelebb kerülnünk. A japán kultúra és gondolkodásmód a kezdetektől fogva természetközeli, és ezt az aspektusát mind a mai napig nem veszítette el. A természet, különösen az évszakok és az évszakok változásai alapjaiban határozzák meg a mindennapokat, tagolják és létrehozzák az éves ünnepkört. Régen a rizstermesztésre és földművelésre támaszkodó Japán lakói szinte együtt lélegeztek a természettel, a természeten keresztül fejezték ki magukat, és jelölték ki saját helyüket a világban.

Egy ilyen kultúrában értelemszerűen vert gyökeret a virágnézés szokása, amely Kínából a szilvafavirágokkal (ume) együtt érkezett Japánba kb. 1300 évvel ezelőtt a Nara-korban (710–794). Az előkelő japán réteg szilvafákat ültetett a kertjébe, és amikor az apró, fehér virágok szirmot bontottak, kivonult a természetbe gyönyörködni, s a virágok szépségét sokszor versben is megénekelte. Bár lassan a cseresznyefák is megjelentek, a virágnézés ekkor még főleg a szilvavirágokhoz kötődött. Ezt tanúsítja a japán irodalom mérföldkövének számító versantológia, a Man’yōshū (Tízezer levél gyűjteménye, 759.) is, melynek 4500 verséből mintegy 100 vers szól a szilvavirágról és csak 40 a cseresznyevirágról.

A Hana no en illusztrációja a Genji monogatari című regény tekercsképén (XVI. század vége)

A Heian-korban (794–1185) a cseresznye fokozatosan átvette a főszerepet, és a korszak végére szinte egyeduralkodóvá vált. Erre talán az lehet magyarázat, hogy a februárban nyíló szilva virágzásának idején még meglehetősen hideg az idő, a március közepén-végén nyíló cseresznye viszont szinte egy időben érkezik az igazi tavasszal, amikor már kellőképpen meleg az idő a hosszas szemlélődéshez. A korszak híres versgyűjteményében, a Kokin wakashūban (Régi és új versek gyűjteménye, 905–914/920.) már többségben vannak a cseresznyevirágról szóló versek a szilvavirágokat megéneklő költeményekkel szemben. A korban került megrendezésre a legelső feljegyzett hanami is. A Nihon kōki (840.) című történetírás szerint Saga császár 812-ben lakomát rendezett a virágzó cseresznyefák alatt a kiotói udvarban. Ekkor még nem „hanami”, hanem „hana no en”, „virágünnep” néven említik. Ezt követően a rendezvény 831-től évente megrendezésre kerülő császári ünnep lett, és a hanami kifejezés kizárólag a cseresznyefavirág-nézés szokását kezdte jelenteni.

Utagawa Hiroshige: Asukayama no hanami (1859)

A hanami csak az Edo-korban (1603–1868) került ki az elit köreiből, és vált általánossá az alacsonyabb rétegekben is. Ekkor született a kissé gúnyos mondás, mely a hanami súlypontjának áthelyeződésére utal. A „hana yori dango”, azaz „virág helyett gombóc” kifejezés azt mutatja, hogy a virágokban való gyönyörködés helyett egyre inkább a közös együttlét, mulatozás került előtérbe.
A virágnézés szokásának terjedését elősegítette, hogy a 8. Tokugawa sógun, Tokugawa Yoshimune (ur. 1716–1745) nagyszabású cseresznyefa-ültetéseket rendelt el. Megkezdődött az a folyamat, melynek végeredményeképpen ma már Japán egész területén élvezhetjük a cseresznyevirágok szépségét. Mert bár a többség valóban a barátokkal, családdal, munkatársakkal közösen töltött idő és az evés-ivás miatt vesz részt a hanamin, nem szabad megfeledkeznünk a sakuráról, mely ezeknek a találkozásoknak az apropóját adja – a kecses, fehér-rózsaszín virágokat, melyek két hétig pompáznak, majd elhervadnak, melyek maguk a felettünk elmúló élet metaforái.