Japán két keréken

Három hónap alatt bejárni Japánt, mégpedig biciklivel – erről szól a Japán két keréken sorozatunk, melyben Zoltán (Fotozoo) meséli el élményeit az előkészületektől egészen hazaérkezéséig. Ezek az élmények, tapasztalatok izgalmas és hasznos olvasmányt nyújtanak mindazoknak, akik tervbe vették, hogy körbejárják Japánt.

A kezdet

Hogyan és mikor jött az ötlet? Nehéz lenne pontosan meghatározni, de az biztos, hogy 2010 nyarán már körvonalazódott egy nagyszabású túra ötlete. Miért pont Japán? Mert imádom. Nehéz lenne megmondani, honnan ered az érdeklődésem, de már régi nagy álmom volt eljutni a felkelő nap országába. Tokió, felhőkarcolók, tömeg, tamagocsi, szamurájok, nindzsák, Playstation, robotok, gésák, szaké, autók, motorok és még sorolhatnám azokat a sztereotípiákat, amelyek egyből mindenkinek beugranak az ország neve hallatán, de nagyon csalóka és felületes képet adnának a „gyanútlanul” odautazó túrázónak. Maradjunk annyiban, nem fukarkodott a mindenható, amikor a természeti adottságokkal Japánhoz ért a sorban. Leírhatnám, hogy milyen gyönyörű és páratlan, de nem szeretnék hosszú, unalmas útikönyvszerű bekezdést írni, másrészt, aki elolvassa majd a bejegyzést, reményeim szerint betekintést nyer ebbe a mai napig is kicsit elszigetelt világba.

Egy pillanatra sem volt kérdéses hova, mindössze annyit kellett kitalálni, mikor legyen megvalósítva a nagy terv. Nézzük meg kicsit földrajzilag, hova a Fudzsiba is indulunk?

Japán egy „hosszú, de viszonylag keskeny” ország, ezért különböző éghajlati viszonyokra lehet számítani fent, északon, ahol komppal akár Szibériába is átkelhetünk, illetve délen a szubtrópusi égöv alatt fekvő szigeteken. Számoljuk hozzá az esős évszakot (monszun körülbelül május közepétől június közepéig), valamint a tájfun szezont (általában szeptembertől október közepéig), és láthatjuk miért nem könnyű belőni a rendelkezésre álló 90 napot.

Ezt (mármint a 90 napot) nem én döntöttem el, hanem az országaink közötti egyezmény, amely turistáknak maximum ennyit engedélyez vízum nélkül. Az sem teszi könnyebbé a döntést, hogy a három nemzetközi reptér – Tokió, Kansai és Nagoya – mind az ország közepén helyezkednek el. Aztán ott van az is, hogy északról délre, vagy délről északra haladjak? Hosszas gondolkodás, tervezgetés után úgy döntök, hogy inkább a monszun, mint a tájfun és megveszem a jegyet áprilisra, úgy gondolván, hogy Tokióból dél felé veszem az irányt, ahol ilyenkor már jó idő lesz nomádkodni, nyár közepére északon leszek, ahol a fullasztóan párás, forró nyár elviselhetőbb, és mire a tájfunok elérik Japánt, én már tízezer kilométerre leszek tőlük.

Azonban nem a tervek szerint alakult az utazásom dátuma. Földrengés, cunami, felrobbant atomerőmű, Fukushima…rémlik valami?

A 2011. március 11-i földrengés, majd az azt követő szökőár meghiúsítja az áprilisi indulást, és sok ország még hónapokig nemkívánatos desztinációnak nyilvánítja Japánt. Tulajdonképpen mindenki le akar beszélni a júliusi indulásról is, de én hajthatatlan vagyok. Jól érzékelteti az akkori közhangulatot, hogy egy szinte teljesen üres járaton repülünk 2011. július 14-én Amsterdamból Tokióba. Kis túlzással állíthatom, hogy minden utasra saját stewardess jut „bátorságunkért” cserébe.

Előkészületek

Amikor eldöntöttem, hogy belevágok a túrába, rengeteg kérdés merült fel bennem. A család és a barátok közreműködésével ez a szám minimum megduplázódott pár hét alatt, én pedig kétségbe voltam esve hogy a kérdések felére sem tudok megnyugtató választ adni. Tulajdonképpen a repülő indulása és érkezése tűnt az egyetlen biztos pontnak, de ahogy az előző fejezetből kiderült, hiba lett volna mérget venni rá.

Milyen jó hogy nem szerveztem túl a programot, így csak a repülőjegyet kell módosítanom. Most már meg is tudom indokolni, miért szervezem ilyen „óvatosan” a dolgokat. Határozottan nem lustaságból. Jó okom van rá. Mi van, ha mégis változik valami? Na, ugye?

A saját biciklimmel akarok menni, ezért olyan légitársaságot keresek, ahol a legkedvezőbb feltételekkel lehet a kerékpárt szállítani. A KLM az egyetlen, ahol Ferihegyről indulva poggyászként feladhatom a hatalmas dobozt, amennyiben belefér a 25kg-os súlyhatárba.

Ez nagyon szép és jó, de ha kiszámoljuk, mekkora a súlya a bringának, doboznak, szerszámoknak, táskáknak, sátornak, hálózsáknak, ruháknak… Tudom, tudom, ott van a kézipoggyász is, szóval mit jár a szám. Egy biztos, csak kis igényűeknek vagy nagyon elszántaknak ajánlom ezt a megoldást. Mondjuk, megspórolok vele vagy 100 eurót és nem kell felesleges 20 kilót cipelnem cserecipő, kispárna meg póttörcsi formájában 3 hónapon át.

Úgy gondolom, leszögezhetjük, hogy minimalista vagyok.

Szállásról is jó lenne gondoskodni, de nagyon nehéz információkat szerezni, ezért csak a megérkezés napjára koncentrálok. A legjobb választás a Narita Airport Hostel, ahol a tulaj maga is bringás, ráadásul tárolhatom nála a biciklisdobozomat. Király. Ez óriási segítség.

Első és utolsó éjszaka biztosítva, doboz tárolása megoldva, a maradék 88 napot fél lábon is kibírom. Azért van egy másik lehetőség szálláskeresésre, a Couchsurfing. Megírtam sok levelet, eltöltöttem rengeteg órát (főleg munkaidőben, ezért nem is sopánkodom nagyon) a képernyő előtt, de rá kellett jönnöm, hogy ez az oldal is leginkább a társkeresésről szól, mint a legtöbb „social site”, vagyis közösségi oldal. Nincs ezzel semmi baj, de mindössze két embert találtam, akik tényleg szállást kínáltak és szívesen láttak. Róluk később majd szót ejtek, a túra Hokkaido című fejezetében.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy Japánban fordított irányú közlekedés van, tehát az út bal oldalán tekerünk, mindig balra tartunk. Ez nekem nem okozott gondot, mivel előtte évekig Angliában éltem és közlekedtem, viszont aki először szembesül vele, annak nagyon furcsa lehet. Azt mondjuk nem tudom, hol lehet erre gyakorolni, de jól véssük az eszünkbe, mert veszélyes helyzetek adódhatnak ha elfelejtjük.

Az angol jól megy, de gondoltam biztosra megyek és megtanulok alapfokon szavakat, kifejezéseket. Leesik majd a helyiek álla, amikor japánul kérek sört a kocsmában. Később majd kiderül, mennyi hasznát vettem ennek. És az angolnak is. Lássuk inkább az útvonalat. Már megint földrajz.

Japán négy fő-, valamint több ezer kisebb-nagyobb szigetből áll. Északról délnek haladva Hokkaido, Honshu (a fő sziget), Shikoku és Kyushu. Bringás szemmel ennek az a legfontosabb üzenete, hogy sokszor kompra kell szállni. Ennek szerencsére van angol nyelvű oldala. Ajánlott előre foglalni, legalábbis ezt mondják az okosok. Én egyszer sem tettem (és tényleg nem lustaságból), mivel biciklivel nehéz kitalálni mikor is érsz pontosan oda egy adott kikötőhöz. A júliusi indulás megváltoztatta a túra irányát is, így észak felé fogok elindulni, ahol a nyár nem olyan elviselhetetlen, mint a délebbi szigeteken. A cunami sajnos „legyalulta” Honshu szigetének keleti partját, ezért erre nem tanácsos, sőt van, ahol tilos közlekedni. Ezt a részt komppal fogom megtenni, így hamar Hokkaido szigetére érek, és azt körbejárva megkezdhetem az utam délre. Mindössze azért kell imádkoznom, hogy júliusra visszaállítsák a kompjáratot ezen a részen és ne akkor jöjjön egy újabb utórengés, amikor éppen a márciusi katasztrófát is okozó törésvonalak fölött hajókázunk.

Az irány tehát megvan, a többi pedig rajtam és a körülményeken múlik majd. Nagyjából 3500-4000 km volna a táv az ország északtól délig tartó átszelésével, de én többet szeretnék látni elsősorban Hokkaidóból és Shikokuból, meg aztán valahogy vissza kell küzdenem magam Tokióba. Mindenképpen látni szeretném Yakushimát, a világörökség részét képező szigetet, ahol sok ezer éves fák alkotják a meseszerű erdőt. A legidősebbeknek még nevük is van, arrafelé tisztelik a fákat. 5-6000 km út vár rám számításaim szerint, tehát biztos nem ennyi lesz.

Felszerelés

Szeretem a biciklim, számomra inkább társ, mint eszköz, ezért nem kérdés hogy vele fogok belevágni. Ő egy Diamondback Vertec Expert típusú MTB 26-os Continental Touring Plus defektvédelemmel ellátott gumikkal. Nem kifejezetten a túrára választottam ezt a típust, használom már őket egy ideje és nagyon meg vagyok velük elégedve. A jó öreg bovdenes Avid V-fékek elől-hátul, néhány tartalék fékpofával. Gila RST 100-as teleszkóp elől, gyárilag ezzel volt szerelve. Shimano XT váltók, agyak és lánc. 2007-es, mondhatni öreg modell, de szerintem a túrázáshoz jobb egy megbízható és egyszerű gép, másrészt pedig az érzelmek…

A súly az egyetlen gyengéje, de ha igazán szeretünk valakit, elnézzük azt a pár kiló pluszt. Vásárolok hozzá sárvédőket, csomagtartót a hátsó táskához, és kitámasztót. Ránézésre olyan lett, mint egy nyugdíjas monti, de ezek nagyon hasznos kiegészítők.

Előre nem fogok táskákat szerelni, nem érzem biztonságosnak és utálnék olyan sok cuccal menni. Próbálok a lehető legkönnyebb lenni és inkább a kényelmemen fogok spórolni. A csomagtartóra Kelly’s Trial 3 részes táskám lesz, lecsatolható felső résszel, amely kézipoggyászként is remekül használható a repülőn. A 3 rész összesen 50 liter befogadására képes, plusz rengeteg dolgot tudok majd a tetejére vagy éppen az oldalára rögzíteni. Ez a táska nagyon praktikus a pakoláshoz a sok rekesz és zseb miatt, egyetlen hátránya a vízlepergetős anyaga, amely egy komolyabb égi áldásnál nem tartja szárazon a tartalmát. Sebaj, a kényes dolgok külön zacskókban utaznak majd.

A méret a lényeg alapon választott sátram egy Vango, 1 személyes, 950g súlyú, igazi „könnyűtúrázó”. Apróbb hiányosságai sajnos pont a vonzó paraméterekből adódnak. Illett volna kipróbálni indulás előtt, de érthetetlen okokból erre nem került sor. Nem, nem hiszem hogy lustaságból, talán inkább kedvem nem volt ha jól emlékszem… Hálózsákom is egy könnyített Vango modell, színben tökéletesen harmonizál a sátorral, akárcsak a legkisebbre összehajtható önfelfújós matracom a maga 2 cm vastagságával. Tesóm meglep egy szuper kesztyűvel és egy béléses rövidnadrággal, amelyekért a túrán nagyon sokszor áldom még a nevét.

Alapvető szerszámokra szükségem lehet, ezeket egy nyeregtáskába teszem. Pattintós láncszem, tartalék fékpofa, defektkészlet, láncbontó, fogó, multi funkciós kulcskészlet, kesztyű, rongy, pár méter kötél és a svájci bicskám, amely hű útitársam minden túrán. Természetesen nem tudnék mindent megjavítani ezzel a készlettel, de a legvalószínűbb hibákra azért fel vagyok szerelkezve.

Gyilkos lesz a nap, ezért baseball sapka és napszemüveg használata kötelező. Ezeket sem tudom belecsempészni a táskákba, de remélem, nem rontja majd az összképet egy nyakba akasztott fényképezőgép és egy dugig tömött övtáska, kiegészülve a kapucnis dunyhámmal.

A dugig tömött övtáskáról jut eszembe a pénz, méghozzá készpénz. Ez nagyon fontos, mivel a japánok nem nagyon bankkártyáznak, mindig legyen nálunk készpénz. A bankoknál, illetve postahivatalokban vannak ATM készülékek, de a boltokban nagyon ritkák. Tovább árnyékolja a képet, hogy nem minden kártyát fogadnak el a bankok, és persze minden tranzakció pénzbe kerül. Én nagyjából napi 3.000 yennel kalkulálok, ezt megszorzom a 90 nappal, majd az így kapott 270.000 yent felkerekítem háromszázezerre, és már érthető is a duci övtáska. Felelőtlennek tűnhet az egész pénzt cipelni, de Japán nagyon biztonságos és a pénzfelvétel bonyolult, meg különben is mi baj történhetne? Nálam van persze a bankkártyám is, nem foglal nagy helyet és a napi 3.000 yen egy nagyon homályos becslés, fogalmam sincs, hogy elég lesz-e a pénzem.

Vennem kell majd esőkabátot, törölközőt, belső gumit, elemeket, pumpát, biciklizárat, mindent, amit a súlyhatár miatt nem tudok magammal vinni a repülőn. Bőven megy majd a pénz kompokra is, nem beszélve a kávé iránti olthatatlan vágyamról. Majd a kaján és a szálláson spórolok. Bevillan a kép, ahogy a szakadó esőben, korgó gyomorral vacogok fedél nélkül és jön egy medve… El is felejtettem megemlíteni eddig ezt a medve dolgot, pedig meglehetősen sokat foglalkoztat. Nagy tisztelője vagyok ennek a hatalmas állatnak, de pontosan a mérete és ragadozó mivolta aggaszt egy picit. Néha nagyon. Hallottam már sztorikat olyan emberekről, akik nem jöttek vissza az erdőből. A mesében aranyos és mézet eszik, de a valóságban testközelből…hát, nem is tudom… Legalább annyira félek tőlük, mint amennyire vágyom a találkozást egy nem állatkerti, szabadban élő, hús-vér, közel fél tonnás szörnyeteggel. Nem bánnám azért, ha őkelme nem venne észre, én pedig teljes némaságban és áhítattal nézném, ahogy teszem azt, lazacra vadászik egy zúgó vízesésnél. Ébresztő, inkább próbáld meg elkerülni őket – mondja az eszesebb énem, de néha az emóciók győznek és álmodozni kezdek a nagy találkozásról. Szerencsére csak Hokkaidón kell számolnom velük, a délebbi részeken nem fenyeget a medvetámadás veszélye.

Akkor hát minden bezacskózva, kerék kiszedve, itt az ideje bepakolni a jól megtermett 28-as méretű kerékpáros kartondobozba. Nagyjából 10-szer pakolok be és ki, majd újra és újra, míg végre úgy érzem, hogy biztonságosan bebugyoláltam mindenhol a kicsikémet és készen áll a várhatóan rázós útra. Természetesen minden kísérletemet mérlegelés követi, de nem bírom 26kg alá vinni a súlyt. Minden oldalán virít a „törékeny” felirat, bár nincsenek illúzióim a reptéri rakodómunkásokat illetően, inkább abban bízom, hogy a méretei és súlya miatt nem fogják dobálni. Nagyjából a 3. tekercs szigetelőszalaggal tekerem át a dobozt, amikor észreveszem a külön erre a túrára vásárolt, extra nagy, literes vizes palackot az asztalon. Te már itthon maradsz barátom, kizárt dolog, hogy szétszedjem és újrapakoljam az egészet. Remélem más azért nem maradt ki a pakkból.

Kézipoggyász bepakolva, extra ruhák a hátsó ülésen (ráérek a becsekkolás előtt beöltözni), búcsú a családtól, és irány Ferihegy.

Megérkezés

Az időeltolódás miatt, szinte egy egész napom rámegy az oda útra. Kicsit besegít azért az Amsterdamban tomboló vihar is, sok gép késik, némelyeket törölnek, de alig két órás késéssel azért megindul az „üresjárat” az atomkatasztrófa irányába. Nem is bánom a rossz időt, így nem vagyok olyan feltűnő a sok ruhámban. Helyi idő szerint reggel érkezem, ezért jó lenne aludni a hosszú úton, de nekem soha nem megy- ezúttal sem sikerül. Hurrá!

Enyhén elcsigázva tologatom a nagy dobozt a kijárat felé, amely – minden félelmem ellenére – sokkal jobb állapotban van, mint én. A kijárat előtt még egy utolsó ellenőrzés, a vámos hölgy az utazásom céljáról és a bőröndöm tartalmáról érdeklődik. Érzem, hogy kicsit sántít a sztorim, de minek hazudjak, kibököm az igazságot: körbetekerem Japánt. Igazán? Ez a nagy doboz a bicikli? Hol van a többi csomagja? Komolyan nincs? Hol fog aludni? És egyáltalán hogy képzeli ezt az egészet? Nagyon vigyázzon magára és sok szerencsét! Köszönöm. Rám fér majd, az biztos.

Most már csak Yamamotót kell megkeresnem, a Narita Airport Hostel gazdáját, aki megígérte, hogy kijön a reptérre és biciklistől együtt a szállóra visz. Tulajdonképpen ő keres meg engem, mivel sokkal egyszerűbb kiszúrni egy európait, hosszú hajjal és óriási dobozzal. Kicsit meglepődöm a Suzuki Alto láttán, de Yamamoto San kiszerelte a hátsó üléssort, így már simán becsusszan a túlméretes kofferem.

Yama egy tipikus japán, leszámítva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy jól beszél angolul. Nagyon udvarias, segítőkész, minden érdekli és felajánlja, hogy segít bevásárolni a hiányzó dolgokat, ráadásul megmutatja a városból kivezető legegyszerűbb utat. Kifejezetten örülök, hogy Naritára jön a gép, így nem kell küzdenem a tokiói forgalommal. Törölközőt kapok tőle, le is húzhatom a bevásárló listámról, de bővül szúnyog- és egyéb vérszívók elleni „dezodorokkal”, valamint egy mentolos illatú krémmel, amely Yama szerint csodálatos nyugtató lehet a riasztószereket ravaszul kijátszó rovarok csípésére. Túlzásnak érzem ezt a rovarosdit, de később újra bebizonyosodik, hogy mennyire hasznos odafigyelni a helyiek véleményére, tanácsára.

Néhány üveg sör és szaké társaságában érkezünk vissza a szállóra. Kizárólag a megérkezésre koccintunk, mivel reggel korán indulok Oaraiba, ahonnan 18.30-kor indul a komp Hokkaidóra. Ismeretlen utakon, forró nyári időben, cuccokkal felpakolva kell körülbelül 120 km-t megtennem a kikötőig – nem szeretném lekésni az indulást.

Yama szeret beszélni és rengeteg hasznos információt oszt meg velem az országról, szokásokról, hagyományokról, emberekről, állatokról, medvékről. Kanpai, Zoltán San! Egészségedre, Yama San! Elmondja, hogy a márciusi katasztrófa óta szinte teljesen leállt az idegenforgalom, de a kormány meg fogja téríteni a kárát, és egyébként is… Úristen mi ez? Ülök a székemen, de olyan mintha mozogna minden. A szék, a szoba, az egész épület, a föld…. Jézusom ez földrengés?!

Tudtam. Mindenki megmondta. Miért nem hallgatsz az okosabbakra? „Nyugi Zoltán San, ez nem komoly – mondja Yama – ez csak utórengés.” Nem vagyok igazán nyugodt akkor sem, amikor Yama bekapcsolja a TV-t és megmutatja, hogy ilyenkor egy futó felirat formájában azonnal megjelenik az információ a közszolgálati csatornákon. Megy is szépen a szöveg valami film közben, miszerint jelentéktelen 4.8-as utórengést tapasztalhatunk Tokió körzetében, aggodalomra semmi ok, várhatóan nem tart sokáig. Talán 5 perc az egész, de gondolom továbbra is feszültnek tűnhetek ezért Yama újra kitölti a kupicákat.

Éjfél körül, kicsit szédelegve indulok a tatamim felé. Nesze neked korai kelés, meg kipihent indulás. Persze hogy elfelejtek ébresztőt állítani, de legalább megúsztam egy földrengést.

 

További képek elérhetők a Fotozoo Facebook oldalán.

 

Kövesse a Japánspecialistát Facebookon, hogy értesüljön a sorozat következő részéről!