Biei valódi önmagát nem mutatja meg egykönnyen, meg kell várni, míg kedvet kap ahhoz, hogy felfedje minden báját. Ezért rossz időben nem érdemes meglátogatni, ugyanis ilyenkor nem lehet látni a Aoiike-tó gyönyörű színét. De amikor rásüt a nap! Akkor aztán lélegzetelállító látványt tud nyújtani a benne lévő fákkal.
Érdekes opálos színét annak köszönheti, hogy vize a környező hegyekből folyik le, és útja során alumínium-hidroxidot mos ki a hegyekből, amelytől nem átlátszó kék, hanem opálos lesz. Esős időben viszont a fényváltozás hatására drámai változás következik be, és a kék szín zölddé változik! Aoiike azóta lett ismertebb, amióta Kent Shiraishi japán fotográfus publikussá tette a tóról készített profi képeit.
A tó annyira népszerű, hogy minden nap több busznyi turista érkezik oda, hogy megcsodálhassa és képet készíthessen róla. Akárcsak a Fujit, ezt a tavat is csak jó időben érdemes meglátogatni, mert, ha nincs tiszta idő, akkor elmarad a különleges hatás. Sosem felejtem el, hogy a Fujit csak harmadszorra sikerült meglátnom, mert az idő, az első két alkalommal felhős volt, de végül csak sikerült!
Biei vonattal csak félórányira van Furanótól és az ottani levendulamezőktől, így akár egy nap is megnézhetjük a kettőt, a hokkaidói bakancslista első két helyezettjét.
Én a magam részéről nem így tettem, hanem ehelyett aznap még kipróbáltam, milyen lóháton ülni Japánban. Korábban hét évig foglalkoztam lovaglással, és most örültem, hogy erre itt újra lehetőségem nyílik. Hokkaidón nem csak a távolságok nagyok, hanem sok a sík terület is, ezért néhány helyen lovas farmot is találhatunk. A külföldiek többféle lehetőség közül is választhatnak, mivel a japánok imádják a jó szolgáltatást, ezért törekszenek a legjobbra. Ebben az esetben amerikai western, illetve angol típusú lovaglást is ki lehetett próbálni a különböző farmokon. A pontosságnak, akárcsak a munkában, a lovas farmon is nagy jelentőséget tulajdonítanak ezért illik pontosan érkezni.
Már csak azért is, mert lovaglás előtt mindenki egy kis útmutatást kap, függetlenül attól, hogy haladó-e, vagy sem. Ez is egyfajta japános dolog, nagyon fontos számukra, hogy mindent bemutassanak és megmutassanak, biztos, ami biztos alapon. Ennek köszönhetően a japán oktató nénit nem igazán érdekelte az, hogy hét évig lovagoltam, szigorú arccal közölte, hogy üljek fel a műlóra, mert megmutatatja nekem a helyes ülést és a szár tartását.
Ezután végre valódi lóra ülhettem. A japánok a szituációból egyből látják, ha valami nem úgy megy, ahogy annak mennie kell, szavak nélkül is megértik egymást, ezért az első ló után egyből átültettek egy másikra. Látták, hogy nem képezünk túl jó csapatot vele, ezért megkaptam az egyik versenylovat. Az egyik legfurcsább dolog az volt számomra, amikor szinte utasításként kiadták, hogy folyton beszélnem kell a lóhoz, mert ahhoz van szokva. Hiába ellenkeztem, hogy én ezt otthon nem így szoktam meg, nem volt apelláta, a néni megmondta, akkor úgy kell csinálni! Ez is egyfajta országbeli sajátosság, elvárják, hogy azt csináld, amit mondanak, és ne ellenkezz.
Az, hogy beszélgettem a lóval, meghozta az eredményt, ezért végre kimehettünk a mezőre, a szabadba egy kis bemelegítés után. A szigorú japán néni egyből kedvesebb lett hozzám, miután látta, hogy tudok bánni a lóval, és egyáltalán nem vagyok félős fajta. A tereplovaglás végén még közös képet is készíthettem vele.
De itt persze nem csak lovagolni lehet – a japánok, ahogy már említettem, sokféle szolgáltatást kínálnak. Ha valami ennél extrémebbre vágysz, akkor ne hezitálj, nagyon ajánlom a közelben lévő ejtőernyőzést! A hegyek közelében ez a sport feledhetetlen élményt tud nyújtani.
Szerző: Sebestyén Dóra
