A Gifu Prefektúrában fekvő Shriakawa-go vidéke Japán ékszerdoboza. Aki járt már itt, az biztosan beleszeretett, aki még nem, az feltétlenül keresse fel a területet. Nem lehet elfelejteni rizsföldjeit, csörgedező patakjait és a falvacskák különleges házait. Igazi mesebeli táj: nyáron a zöld mezői, ősszel a sárguló falevelei, s télen pedig a hangulatos havas látképe még a Mikulást is biztosan elcsábítaná Lappföldről. Nem csoda hát, hogy 1995-ben felkerült az UNESCO világörökség listájára is.
Sokan kihasználták a terület elszigeteltségét. A legyőzött Taira-klán is ezen a területen talált menedéket, és az Edo-korszakban Maeda főúr a világtól távol, a hegyekkel bekerített területen gyártott puskaport. A sűrű erdők között megbúvó falvak lakosai a külvilágtól elszigetelten éltek, az 1925-ben lezajlott útépítések óta viszont rengeteg turisát vonz a terület.
A falusi házak tetőszerkezetét úgy alakították ki, hogy ellenálljanak a télen lehulló hónak. Ezt a stílust gasso-zukurinak nevezik, formájuk és szerkezetük “imádkozó kezekre” utal. Egyes tetők mérete eléri a 9 métert. A tetőszerkezet is különleges módon készült, hiszen szögek nélkül építették őket és a gerendákat kötéllel kötötték össze. Az iroriból (nyitott tűzhely) felszálló korom feketére festette a házak gerendáit, eközben pedig megvédte őket a termeszektől és a rovaroktól.
Az 1800-as években fejlődött a selyemhernyó-tenyésztés, így ebben az időszakban a háztetők alatt lévő helyiségek selyemgyártásra szolgáltak. Ezekben a különleges szerkezetű házakban körülbelül 30 ember fért el. A szülőknek és a közvetlen hozzátartozóknak kijárt a kényelem, ők külön szobában laktak, míg a szolgák és a házasság előtt álló fiúk egy vagy két emeleten osztozkodtak. A magánéletre nem volt lehetőségük ilyen körülmények között, így a szerelmespárok az erdőkbe szöktek ki, ha egy kis magányra vágytak.
Kapcsolódó körutunk: Sekaiisan- Japán világörökségei nagykörút
