Ki tudja miért, már gyerekkoromban közel éreztem magamhoz a Japán kultúrát. Mikor tizenévesen elolvastam a Shōgun című könyvet, már akkor visszhangra talált bennem a Japán kultúra, és a vonzalom csak mélyült az idők során, mikor egyre többet kezdtem el foglalkozni a keleti filozófiákkal is. Valamiért mindig Japán és a zen letisztultsága volt az, amit legközelebb éreztem magamhoz. Egy előző élet köszön vissza talán? Mióta kikerültem az iskolapadból, az időmet főleg utazással és fotózással próbálom tölteni. Vagy éppen valahol azért dolgozom, hogy ezzel tölthessem. Sok helyen jártam már keleten, de Japánba sosem sikerült eljutnom – vagy a pénz fogyott el vagy az idő, azonban idén nyáron végre sikerült, ami évek óta érlelődött bennem.
Már amikor leszállt a gépem éreztem, hogy valami más. Valahogy más a légkör, mint ahonnan jöttem. Az emberek türelmesek a sorbanállásnál, sőt, udvariasak! Valamiféle nyugalom szállt meg már a reptéren és az érzés, ahogy beértem Tokióba csak egyre fokozódott. Tokió egy 38 millió fős város, de ebből nem érződött semmi: nem volt dudálás, se a szokásos hangzavar, ami az embereket kíséri általában egy metropoliszban. Egyfajta biztonságot éreztem mindenhol. Rögtön tudtam, hogy igaz, amit az utazós blogok állítottak: otthagyhatom a táskám a bolt előtt, senki nem fogja ellopni és velem sem történhet semmi baj. Igen, a biztonság érzése volt, amit rögtön megéreztem már az első napomon. Egy olyan társadalomba kerültem, ahol az emberek mindig arra törekednek, hogy megtartsák egymás között a harmóniát amennyire csak lehet. (Sokszor még a személyes szükségleteik árán is.) Ez a harmónia mindenben és mindenhol jelen volt Japánban.
A másik dolog, amit rögtön észrevettem az a hatékonyság. Elképesztő érzés volt megtapasztalni, hogyan használják ki a térben rejlő lehetőségeket. Több emeletes autóparkolóknál, ahová kábeleken emelik fel az autókat vagy a vékonyka lakóházaknál, mindenhol a Japán hatékonyság köszönt vissza. Olyan hatékonyság, ami mellett a szépség és az esztétika is elfér. Az építkezések környezete tiszta, szinte zajtalan, a kisebb utcákba, ha betér az ember, minden ház előtt apró kertet, installációkat találni. Minden esztétikus, szépen rendben tartott. Még a hajléktalanok is úgy építik meg kartonból a saját kis „házukat” az utcán, hogy mielőtt belebújnak, leveszik a cipőjüket és az “ajtó” elé rendezetten leteszik.
Tokió után Yakushima szigetére repültem, ami utazásom fő célpontja volt. Ez a sziget ihlette Miyazaki Hayao híres Mononoke hercegnő című filmjéhez az erdőket. Több ezer éves cédrusok, mohával fedett erdők és tiszta patakok vártak rám mindenhol. A sziget maga csak pár száz négyzetkilométeren terül el és a tengerpartok kivételével az egész hegyvidékes. Ezért busszal vagy bérelt kocsival lehet a legkönnyebben bejárni. A hegyek rengeteg szebbnél szebb túra útvonallal kecsegtetnek, de a meredek hegyi szakaszok miatt, sok útvonal megtétele akár több napot is igényelhet. Ennek köszönhetően a fontosabb szakaszokon ugyan nagyon minimális, de annál igényesebb hegyi szállások várják a túrázokat.
Ritka manapság az olyan hely, ahol a természetben jelen van még a vadon érzése, de Yakushimán szinte kézzelfogható volt. Ha elég időt szánunk rá és letérünk a látogatottabb útvonalakról, akkor pár méter távolságból találkozhatunk vadon élő őzekkel és majmokkal is. Nincs is annál fantasztikusabb élmény, mint egész napokat túrázni, tiszta hegyi patakokból inni, vadállatokkal találkozni és a csillagos ég alatt aludni. A két és fél hétből mindössze egy napot tölöttem hostelben, hogy kimossam a ruháimat, de ezen kívül minden este sátoroztam. Az igazat megvallva, nagyon nehezemre esett továbbállni a szigetről, vissza a városba, de mennem kellett, mert Kiotóba még el akartam látogatni az egy hónapos meditációs elvonulásom előtt, ahová viszont időre kellett mennem.
Kiotó nem okozott csalódást a színes látnivalóival – több nagyon erős hangulatú templomot is megjártam. A személyes két kedvencem a Ryoanji és a Genkoan templom volt. Ryoanji, a híres kőkertjével rögtön megnyugtatja a lelket (különösen, ha nincsenek épp turisták), a Genkoan templom pedig a kevesebb látogató miatt jóval nyugalmasabb, mint a legtöbb kiotói templom. A Genkoan-ji fő látványossága a híres két ablaka: a kerek a megvilágosodást szimbolizálja, míg a négyzet alakú az emberi tudatlanságot. A turisták tömege sokszor ronott egy-egy hely hangulatán, de mindig probáltam nagyon korán, nyitásra megérkezni, vagy ahol nem volt nyitvatartási idő, oda napnyugta körül érkeztem. A köztes időben pedig végig lehet látogatni a jobbnál jobb éttermeket a városban.
A következő megállóm Okayama volt, ahol egy hónapot tölthettem zen meditációval a Sogenji nevű kolostorban. Sogenji azon kevés Japán kolostor egyike, ahol az európaiak is gyakorolhatnak meditációt akár hosszabb ideig is. Voltam már több egy hetes vagy tíz napos elvonuláson, de ez az egy hónap akkor is embert próbáló volt számomra. Aki szeretné otthon kipróbáni, annak ajánlom a Sogenji magyarországi ágát, a Onedrop zendot, ahol bárki kipróbálhatja milyen egy autentikus japán meditáció.
Egy hónapnyi zazen után viszont már nem éreztem a régebbi késztetést, hogy tovább utazzak Japánban, ahogy eredetileg terveztem, de jövőre mindenképpen vissza akarok még térni. Végeredményben elmondhatom, hogy a két hónapot felölelő utazásom rengeteg élményt adott lelkileg. Legtöbbször, megpróbálok mindenféle elvárás nélkül utazni, különben mindig csalódás ér. Japánba viszont még így is sok elvárással érkeztem, de ez volt az első olyan ország, ami meg is egyezett azokkal.
Szerző és fotók: Greg Large Photography
