A zárkózott japán társadalom azt sugallhatja, hogy a humor egy veszélyforrás. Hiszen egy eszköz lehet arra, hogy másokat akaratlanul megbántsunk, megsértsünk, amit a japán emberek igyekeznek elkerülni. Emiatt egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, a japán emberek nagyon komolyak.

Vajon azért, mert a nevetést és a humort a japán kultúrában alacsonyabb szintűnek, vagy akár vulgárisnak tartották? Nem igazán mondhatjuk, hiszen Toba Sojo majmokról és békákról készült humoros illusztrációi (Chōjū-giga) sok buddhista szerzetes és arisztokrata arcára csaltak mosolyt a 13. században. Később pedig a kyōgen komikus előadásai szórakoztatták – főleg kérkedő vagy gyáva szamurájokat kifigurázva – a japán uralkodókat és szamurájokat, a nō előadások szüneteiben.  Az Edo korszakban a humort már jóval vulgárisabbnak tekintették, mivel a korszak vicces és szatirikus művei inkább a feltörekvő középosztály számára voltak szórakoztatóak. A Tōkaidōchū Hizakurige egyszerű humora a mai napig vicces a japánok számára. A híres történet két barát, Yaji és Kita utazásáról mesél, akik Edo-ból Kiotóba próbálnak eljutni a Tōkaidō úton, miközben számtalan vicces szituációba keverednek. Emellett gyakran emlegetett még Hokusai és Kyosai humora is, akiknek kiemelkedő alkotásai a mai napig kedveltek.

A japán viccekben általában emberi személyiségeket gúnyolnak ki, a főbb emberi hiányosságokat előtérbe helyezve. A japánok ugyanis kedvelik a helyzetkomikumot, de az általunk ismert viccek, mint olyanok, számukra nem kimondottan ismertek – Japánban inkább a vicces kis történetek a jellemzőek. Ellenben, az európai humor azon alapszik, hogy mindent kiforgasson, sokszor olyan témákat érintve, mely a japánok számára sokkoló lehet. Ilyen lehet például egy betegség vagy etnikai különbözőség, melyekre a japánok nagyon negatívan reagálhatnak.

Másik jellemző, hogy a külföldiek butácskának találják a szójátékokat előtérbe helyező japán humort, melyet sokszor nehéz megérteni. Nem kell azonban sok időt eltöltenünk egy japán társaságban, hogy felfedezzük milyen fontos szerepet tölt be a humor az életükben. Láthatjuk milyen széles skálán mozognak a vicceik – legyenek azok show műsorok, ahol gombnyomásra süteményt nyomnak a játékosok arcába, egy kabaré vagy akár egy szellemes politikai szatíra. Néhány japán vicc megértése kimondottan a nyelv miatt nehézkes, hiszen vannak olyan karakterek vagy szituációk, ahol alig követhető a történés. Máskor pedig, ha megértjük miről van szó, ugyanolyan vicces lehet számunkra is, mint a japánoknak.

A japán vicceknek igen nagy része ugyanis a szóbeliségre épül, a történetmesélésre épít például ahogy a rakugo. Egyes feljegyzések szerint több mint 400 éves múlttal bír és még arra az időkre tehető megjelenése, amikor Japánt a felosztottság jellemezte. A hadvezérek nem fekhettek le túl korán vagy alhattak mélyen, tartva a bérgyilkosok támadásától, ezért gyakran volt mellettük egy ember, az úgynevezett otogi-shu, aki történetekkel, furcsa elmesélésekkel szórakoztatta, tartotta ébren urát. A 17. század elejére, amikor az országot ismét a béke jellemezte a Tokugawa shogunátus idején, megjelent ezen történetek gyűjteménye írott formában is. Az 1670-es évekre a történetmesélés hivatásos szórakoztató szakmává emelkedett, mely rengeteg embert vonzott, akkoriban főleg az utcán. Az ekkor született történetek aztán generációról generációra szálltak, egyesek még napjainkban is mosolyt csalnak a japánok arcára. Nagyjából 500 ilyen mese maradt fenn, ezekből kb. 80-at adnak elő. Egy hivatásos rakugo-ka általában egy témára specializálódik, kb. 30-40 sztorival gazdálkodik folyamatosan – legyen az szamurájokról szóló történet, mindennapi emberek életéről szóló sztori, vagy akár anyósokról szóló anekdota. A 18. században a rakugo népszerűsége elkezdett rohamosan terjedni először Kiotóból Oszaka, majd a mai Tokió felé, ámbár a keleti és nyugati stílus eléggé eltérő jegyeket mutatott. Míg az oszakaiak szerint a tokiói rakugo kissé mesterkélt és túlontúl kifinomult, addig a másik tábor szerint az oszakai történetmesélők túlságosan elvesztek az alpáribb komédiában.

Az évek során a rakugo számos alváltozata alakult ki, melyek más-más témát vettek alapul, így a ninjo-banashi, mely a szenvedére építette a történeteket, de jellemzőek voltak még a természetfeletti történetek, és az aktuális eseményeket kiparodizáló előadások is. Japán modernizálásával a rakugo egyre inkább elvesztette hallgatóságát, a legnehezebb idők az 1930-40-es évekre tehetők, amikor a történetek közel felét cenzúrázták. A háborút követően azonban ismét felcsillant a reménysugár, a televíziónak köszönhetően az országban mindenki élvezhette a komédiát. Manapság a rakugo fő táborát középkorú vagy annál idősebb közönség teszi ki, de azért jószerével hallgatják fiatalok is, melyet mi sem bizonyítana jobban, minthogy a legtöbb egyetemen találkozni rakugo klubbal, amatőr előadókkal.

A rakugo egyik kiválósága magában a japán nyelvben keresendő és a gazdag szójátékokban. Temérdek szóval találkozhatunk, melyek ugyanúgy hangzanak és erre a történetmesélő nagyon is figyel, de éppen ugyanolyan fontos számára a nyelvjárások és hangok tökélyre fejlesztése, mint az arcjátéka vagy annak képessége, hogy mindössze egy törölközővel és legyezővel komplett jeleneteket vigyen színpadra.

A modern japán komédiára gyakran, mint owarai (nevetés) hivatkoznak, ami elég széles skálán mozog: gyakorlatilag magában foglalja a stand up, a varieté előadás és a vicces vetélkedők műfaját is. Emellett kedvelt még a manzai is, mint a komédia egy hagyományos formája. Ennek jellemzője, hogy általában két karakter viccelődik egymással, gyors tempóban: az egyik a Boke, ő általában a butácska, értetlen szereplő, aki mindent rosszul mond vagy elfelejt, míg a másik, a Tsukkomi folyton kijavítja, sőt sokszor fejbecsapja hibáiért.

Összefoglalva, a japánok humorérzéke kissé eltér a miénktől, ezért akár üzleti, akár baráti kapcsolatban állunk velük, mindig óvatosan mérjük fel a terepet, mielőtt viccelődni kezdenénk.

Forrás: The Japan Times , Asia Society , Japan Talk