Kiotó tengernyi mesés látnivalója közül alighanem nehezen tudunk választani, ha csak kevés idő áll rendelkezésünkre a város felfedezésére. Az alábbi látványosságokat azonban semmiképpen se hagyjuk ki:
KIYOMIZU-DERA
A Kiyomizu-derához, szószerinti fordításban a Tiszta víz templomához legegyszerűbben a Higashiyama kerület hangulatos utcáin keresztül juthatunk el. Már a hagyományos Japánt idéző épületek is rabul ejtik az embert, de az üzletek kínálta szuvenírekben és finomságokban még inkább el lehet veszni, úgyhogy jobban tesszük, ha inkább a templom megtekintése után engedünk a csábításnak. A Kiyomizu-dera nem csupán Kiotó, de egész Japán egyik legikonikusabb temploma, ahol tavasszal a cseresznyefavirágokkal, ősszel pedig a vöröslő levelekkel körülvett főcsarnokot és emelvényt érdemes lefényképezni. Valószínűleg minden japán bakancslistáján szerepel, és ha nem is a sakura vagy a momiji szezonban, de valamikor máskor már biztosan jártak ott, esetleg tervezik, hogy ellátogatnak majd. Így aztán a legtöbb külföldi turista is felkeresi a templomot.
A teljes nevén Otowa-san Kiyomizu-dera nevű buddhista templomot 778-ban alapították. Az Otowa-hegy lankáin 130.000 nm-en álló több, mint 30 épületből és emlékműből felépülő templomegyüttes az évek során 10-nél is többször leégett, a most látható épületek többsége az 1633-ban befejeződött felújításból származik. 1994-ben A Kiyomizu-dera az ősi Kiotó történelmi műemlékei között felkerült az UNESCO kulturális világörökségeinek listájára.
A legenda szerint a Narában aszketikus életet folytató buddhista szerzetes, Kenshin (賢心) – későbbi nevén Enchin (延鎮) – álmában megjelent egy fehér ruhás férfi, aki felszólította, hogy „menjen északra egy tiszta vízű forráshoz”. A látomástól vezérelve Kenshin észak felé gyalogolt, ahol az Otowa-hegyen egy kristálytiszta vizű vízesésre lelt, és találkozott egy buddhista aszkétával, Gyōei Kojival (行叡居士). A remete egy darab szent fát ajándékozott Kenshinnek, és megkérte, hogy faragja ki belőle az ezerkarú Kannon, a végtelen irgalom és könyörületesség bódhiszattvájának szobrát, majd eltűnt. Kenshin felismerte, hogy magával Kannon megtestesülésével találkozott, teljesítette a kérést, és a Kannon-szobrot elhelyezte a remete által hátrahagyott kunyhóban.
Néhány évvel később Sakanoue no Tamuramaro (坂上 田村麻呂) hadvezér vadászni érkezett a területre, és elejtett egy szarvast. Kenshin megdorgálta tettéért, és prédikációt tartott neki az élet szentségéről és a könyörületes Kannonról. Sakanoue no Tamuramarót annyira megindították Kenshin tanításai, hogy csarnokot emeltetett a 11 fejű, 1.000 karú Kannon-szobornak. Ez a csarnok a mai Kiyomizu-dera, amely nevét – „Tiszta víz templom” – az itt eredő tiszta vizű forrásról kapta. Megnyitása után a templom a narai buddhizmus 6 iskolájának egyike, a Hossō szekta (法相宗) tanításait választotta sajátjának, és egészen 1965-ig a szekta főtemploma, a Kōfuku-ji alá tartozott. 1965-ben a Kiyomizu-dera akkori főpapja, Ōnishi Ryōkei Wajō (大西良慶和上) létrehozta a Kita Hossō (北法相宗), vagyis „északi” Hossō szektát, s a templom innentől ennek a szektának a főtemplomává vált.
A templomegyüttes az évek során többször is leégett, így a mostani épületek nagy részét az 1631 és 1633 között zajló felújítás során építették újjá, melyet a 3. Tokugawa-sógun, Tokugawa Iemitsu (徳川 家光) rendelt el. A főcsarnok tetőszerkezetét 2017 óta renoválják, úgyhogy egyelőre csak beállványozva lehet megtekinteni, de a munkálatok 2020. márciusban befejeződnek, úgyhogy hamarosan újra teljes pompájában látható.
A turisták többsége a főcsarnok terasza miatt érkezik ide, amely 13 méter magasságban nyúlik ki az alatta lévő szakadék fölé. A 190 nm-es emelvényt 18 db 400 évesnél is idősebb gyertyánszilfából faragott oszlop tartja. Ezeken futnak át rácsszerűen gerendák úgy, hogy az illesztéseknél egyetlenegy szöget sem használtak. Ennek ellenére sem kell attól tartani, hogy veszélyes, 1633 óta még senki nem zuhant le a teraszról, legalábbis nem véletlenül. A helyszínhez ugyanis kötődik egy japán szólás: „Kiyomizu no butai kara tobioriru.” 「清水の舞台から飛び降りる」„Leugrani a Kiyomizu emelvényéről”, ami annyit tesz, hogy az ember elszánja magát valami nagy dologra. Úgy tartották, hogyha valaki leveti magát a templom teraszáról, és túléli, akkor teljesül a kívánsága, ha pedig meghal, eléri a megvilágosodást. A Kiyomizu-dera altemplomának padlója alól 1990-ben előkerült üzemeltetési naplója (Kiyomizudera Jōjuin Nikki) pontosan rögzítette az „ugrási statisztikát”. 1694 és 1864 között, 148 év leforgása alatt mintegy 234-en ugrottak le az emelvényről tizenévesektől a 80-as éveikben járókig, nők és férfiak egyaránt. És ami ennél is hihetetlenebb, az az, hogy a nagy részük, 85% túlélte az ugrást, „csak” 34-en haltak bele az esésbe, mind 60 év fölöttiek. 1872-ben törvényben tiltották meg az ugrást.
A templom más szép és érdekes részeket is tartogat számunkra: a templomegyüttes területén belül találjuk a Jishu-szentélyt (地主神社), a szerelem és párkeresés istenének szentélyét. Az oltár előtt két követ fedezhetünk fel egymástól nagyjából 18 méterre, s úgy tartják, hogyha csukott szemmel eltalálunk az egyiktől a másikig, akkor rá fogunk találni a párunkra. Kérhetjük közben valaki segítségét, de akkor állítólag a párunkat is közvetítés útján fogjuk meglelni.
A templom területén ezen kívül találunk még egy kis csarnokot kb. 200 Jizō-szoborral (地蔵), ő a gyermekek és az utazók védelmezője. Emellett van két csarnok Shaka Buddha és Amida Buddha szobrával és az Okuno-in csarnok, amely mondhatni a főcsarnok kicsiny mása, és teraszáról lehet a legjobb fényképeket készíteni a főcsarnokról. Az Oku no in (奥の院) alatt közvetlenül található az Otowa-vízesés, a terasz mellett a Kiyomizu-dera másik nagy látványossága. Ide egyből le is mehetünk egy lépcsőn, de le lehet hozzá sétálni a főcsarnokkal szemben lévő Koyasu-tōtól (子安塔) is. Ha belefér az időnkbe, érdemes ide is tenni egy kitérőt, mert amellett, hogy a pagoda meglátogatásával ránk száll a könnyű és biztonságos szülés áldása, szép kilátás nyílik a főcsarnokra is.
A templom reggel 6-tól látogatható, de évszaktól függően eltér a zárási idő, ezért erre érdemes odafigyelnünk. A belépésért mindössze 400 jent kérnek el a látogatóktól.
GINKAKUJI
A Kiyomizu-derától busszal vagy gyalog juthatunk el a Ginkakujihez, az Ezüst Pavilonhoz. Busszal kb. 40-50 perc az út, ahhoz képest gyalog sem vészes, bő 1 óra alatt oda lehetne érni. Ha viszont van időnk, megéri gyalogolni egyet, mert út közben sok más gyönyörű templomot is láthatunk, ráadásul átsétálhatunk a tavasszal virágzó cseresznyefákkal szegélyezett Filozófusok Ösvényén.
A Ginkaku-ji név szó szerint “Ezüst pavilon templomot” jelent. De most akkor pavilon vagy templom? Valójában mindkettő volt az idők során, bár az idő nagy részében és jelenleg is buddhista zen templomként működik, melynek hivatalos neve Jishō-ji (慈照寺). Eredetileg viszont a Muromachi-korszakban (1336-1573) kormányzó Ashikaga-sógunátus 8. sógunja, Ashikaga Yoshimasa (足利 義政) rezidenciájaként épült, ahol visszavonulása után lakhatott. Az építési munkálatok 1482-ben kezdődtek meg. Az épület mintájául a Kinkaku-ji, az Arany Pavilon szolgált, melyet Yoshimasa nagyapja, Ashikaga Yoshimitsu (足利 義満) építtetett, s ugyanúgy, mint az Arany Pavilon, eredetileg az Ezüst Pavilon is a visszavonult sógun pihenő és lakhelyeként szolgált. 1485-ben Yoshimasa zen buddhista szerzetes lett, és 1490-es halála után a villát és az azt körülvevő kertet buddhista templomegyüttessé alakították át, mely a visszavonult sógun buddhista neve után a Jishō-ji nevet kapta.
A kétszintes Kannon-den (観音殿), Kannon-csarnok a templomegyüttes főépülete. Két szintje két különböző építészeti stílusban épült, s bár nem tudunk bemenni megbizonyosdni róla, de bent egy Kannon-szobrot őriznek. Yoshimasa eredeti tervei szerint a pavilont ezüstlemezekkel vonták volna be, ez viszont soha nem valósult meg. Az Ezüst Pavilon elnevezés későbbről, az Edo-korból származik, és feltehetőleg az Arany Pavilonnal való összehasonlításként ragadt az épületre. Egy másik magyarázat szerint a pavilon körüli tavacskáról visszaverődő holdfény ezüstös csillogást kölcsönzött az akkoriban fekete lakkal bevont épületnek.
Akárhogyan is, a Ginkaku-ji befejezetlenségével és a mellette elterülő kőkert egyszerűségével a japán zen és wabi-sabi esztétika megtestesítője, ami a szépséget a tökéletlenben látja, és amely szerint a szépet nem kihangsúlyozni kell, hanem elrejteni, s mely szerint csak a gyakorlott szakértő képes meglátni a dolgokban rejlő finom szépséget. A Ginkaku-ji ezen esztétikai értékek alapján vált az akkori kortárs kultúra, a Higashiyama bunka (東山文化), „Higashiyama kultúra” központjává, ahová életében a művészeteket pártoló Yoshimasa gyakran meghívta a kor művészeit, költőit és udvari nemeseit is. A Higashiyama kultúra az Aranypavilon által megtestesített Kitayama kultúrával ellentétben nem maradt meg az arisztokrácia körében, hanem egész Japánra nagy hatást gyakorolt. Ebben a pár évtizedben fejlődött ki és indult virágzásnak a teaszertartás, a lakkművesség, az ikebana, a kerttervezés, a tusfestés, a no dráma, rengeteg minden, amire ma a hagyományos japán kultúraként gondolunk.
Az Ezüstpavilont, és az azt körülvevő kertet egymással összhangban, egymáshoz illeszkedve alakították ki. Az épület a délkeleti sarkánál egy tavacskával érintkezik, amely mögött a Hold felkel a Higashiyama hegy csúcsai között. Ezért ezen a sarkon egy beugrót, egy szélesebb terasz részt alakítottak ki, s mivel az északkeleti oldalon a tó elég fényt vert vissza az olvasáshoz, erre az oldalra egy könyvtárszobát terveztek. A kert, a természeti elemek tehát nemcsak körülveszik és kiemelik a pavilont, hanem lényegesen meghatározták a szerkezeti kivitelezést is. Emellett a kert önmagában is megér egy nagy sétát: a Ginshadan (銀沙灘), vagyis „Ezüst Homoktenger”, a benne tornyosuló Kōgetsudai (向月台), „Hold felé forduló” vagyis „Holdnéző emelvény” nevű homokkúppal egyenesen varázslatos. Ha innen tovább megyünk, akkor a templom mesebeli mohakertjében gyönyörködhetünk, egy kisebb emelkedőt megmászva pedig fentről is megcsodálhatjuk az Ezüstpavilont és a mellette elterülő kert rendezettségét és fantasztikus összhangját.
A páratlan élményért mindössze 500 jent kell fizetnünk, a téli hónapokban reggel 9-től, márciustól pedig 8.30-tól látogathatjuk az Ezüstpavilont.
GION
Este, ha van még erőnk, de akár nap közben is, érdemes beiktatni egy látogatást a Gion-negyedbe. Gion a Shijo dōri, Shijo út környékén, a Yasaka-szentély és a Kamogawa folyó között elhelyezkedő üzleti és szórakozónegyed. Bár a japánok és a külföldiek is Kiotó leghíresebb gésanegyedeként gondolnak rá, valójában 2 külön gésanegyedet foglal magában. Az egyik Gion Kōbu (祇園甲部), a másik Gion Higashi (祇園東). Ezeken kívül még 3 másik, jelenleg is működő hanamachi vagy kagai (花街), szó szerint „virágnegyed” vagyis gésanegyed található Kiotóban, de mindközül a legnagyobb Gion Kōbu, és amikor a turisták gésákra vadásznak a Gion-negyedben, akkor azt többnyire Gion Kōbuban teszik.
De hol is van ez pontosan, merre induljunk? Gion Kōbu-n belül két hagyományos utcát, a Hanami-kōji (花見小路) és a Shirakawa-suji (白川筋) nevű utcákat érdemes felkeresni. Mindkét helyen gyakorlatilag ugyanazt láthatjuk, csak utóbbi esetén egy kicsit nagyobban, folyó nélkül: régi stílusú, fából készült városi lakóépületeket, machiyákat és hangulatos, meglehetősen drága teaházakat, ochayákat, amelyek jó részét már exkluzív éttermekké alakították. Ezekben a teaházakban és éttermekben eleve nem kis összegért lehet enni vagy inni valamit, ha mindemellett még arra is vágyunk, hogy egy geiko vagy maiko szórakoztasson közben, akkor igencsak mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk, és hagyományosan ezt igencsak nehéz lenne elérni, mert bemutatásos, meghívásos alapon működik a rendszer. Ha azonban szeretnénk kipróbálni maikók előadásával kísért ebéd- és vacsoraprogramokat, nálunk találtok ilyen lehetőséget: Kiotói este – vacsora egy maikoval
Ha szerencsénk van, akkor a Hanami-kōjin vagy a Shirakawa-sujin tett sétánk közben elcsíphetünk egy a vendégek szórakoztatására teaházba vagy étterembe igyekvő gésát. Ám elengedhetetlen, hogy tudjuk, a gésák, ahogy azt sokan tévesen hiszik, nem prostituáltak. A gésa szó (芸者 geisha) kanjijai szó szerinti jelentésben „művész” és „ember”, „valamilyen foglalkozást űző ember” vagyis a „művészetek embere”, „művész”. Ez a legáltalánosabb kifejezés, amelyet használnak. Ezen kívül Kiotóban geikónak (芸子) hívják őket, a –ko végződés „gyereket” de ebben az esetben is inkább „nőt” jelent, vagyis „művészetekkel foglalkozó nő”. Harmadik kifejezésként főként írott szövegben megjelenik még az azonos jelentésű geigi (芸妓) szó is. Ezen kívül találkozhatunk még a „tánc” és a „gyermek”, „nő” kanjijaiból összetevődő maiko (舞子) kifejezéssel is. Ez nem egy külön, a táncos gésákra használt szó, hanem a gésanövendékeket jelöli. A gésák tehát művészek, akik étkezés, teázás vagy ivás közben énekes, hangszeres, táncos produkciókkal szórakoztatják a vendégeket, társalognak velük, töltenek a poharukba, vagy akár rövid játékokat szerveznek nekik, hogy ne unatkozzanak. A másik fontos dolog, hogy ha abban a szerencsében részesülünk, hogy megpillanthatunk egy geikót vagy maikót az utcán, akkor ne állítsuk meg, ne tartsuk fel, és ne üldözzük egy fénykép kedvéért! Ez nagyon magától értetődőnek hangzik, de sajnos nem véletlenül hívják fel erre a figyelmet a kiotói turisztikai prospektusok és egyre több plakát is Kiotóban.
Az ismertető után, tekintsétek meg Aliz teljes kiotói látogatását:
Ha szeretnéd megcsodálni a régi fővárost az őszi színek forgatagában, csatlakozz Momiji körutazásaink egyikéhez:
- a vidéki Japán iránt érdeklődőknek: Momiji: A japán vidék csodái – őszi nagykörút
- azoknak, akik felfedeznének járatlanabb utakat is: Momiji: őszi nagykörút Shikoku érintésével
