A kezdetek…

Jándi Attilának hívnak, a Japánspecialista egyik idegenvezetője vagyok. Röviden szeretném elmesélni, hogyan kezdődött ez az egész…

1984-et írtunk, elsőéves voltam a gimnáziumban. Akkoriban heti rendszerességgel vártuk a különböző filmsorozatokat, a bőség zavara nélkül, hiszen két magyar nyelvű csatornából lehetett választani. Az egyesen elkezdték sugározni a Sógun című filmet. James Clavell regénye, majd a belőle készült filmsorozat – akkor még nem tudtam ugyan, de – teljesen megváltoztatta az életemet.

Amellett, hogy esténként érdeklődve figyeltem a filmet, kis noteszfüzetbe kezdtem el jegyzetelni az elhangzó japán szavakat, kifejezéseket. Hamarosan megkaptam a regényt is, így ebből is merítettem némi új tudást. Néhány nap múlva kiderült, hogy a gimnáziumi angol tanárom is tanul japánul…. elindult a történet. Nagy Zoltán Tanár Úr egy évig oktatott csak angolra (és magánszorgalomból japánra…) és talán azóta sem tudja, hogy komoly szerepe volt abban, hogy az életem ilyen irányban menjen tovább.

Teltek a gimis évek, én meg próbálkoztam japánul tanulni. Nehezen ment, még a régi rendszerben voltunk, vidéken éltem… szóval innen-onnan összeszedett információkból próbáltam fejlődni. A gimiben voltak is bajok, mikor a filozófia dolgozatomat japán nyelvtani gyakorlásra használtam. Valamiért egyest kaptam rá, mondjuk máig nem értem miért…

Érettségi után Miskolcra kerültem, indult ott egy magánkezdeményezés Miskolci Bölcsész Egyesület néven. No végre volt japán szak, így oda szépen beiratkoztam. Le is húztam becsülettel az öt évet és bizony ennek az iskolának – illetve kiváló tanáraimnak – köszönhetem, hogy kijutottam először Japánba, majd ösztöndíjasként is élhettem a Felkelő Nap országában. 1993-ban egy diákcsoporttal utaztam ki Japánba, két hétig japán vendéglátóinknál laktunk Tokióban, Jokohamában és Szakatában. A csapat hazautazott, én maradtam még két hetet. Nagy ötlet volt, mert egy hét után elfogyott az összes pénzem. Maradt hátra egy hét… szállás Sindzsuku állomáson a hajléktalanok között, kaja amit sikerült összekunyerálnom nap közben a fiataloktól. Szerencsére bejött a dolog… huszonéves európai hippigyerek tört japánsággal magyaráz nekik, hogy éhes… tulajdonképpen a napi két melegételem minden nap megvolt.

Egy évre rá aztán megkaptam a japán állami ösztöndíjat, a Monbusót. Hárman mentünk ki abban az évben az egész országból. Okinavára kerültem, ami Japánban is a világ végének számít. Egy évig voltam a Rjúkjú Egyetem hallgatója, tudtommal én voltam az első magyar ösztöndíjas Okinaván. Az első hónapokban elmotyogtam ugyan amit szerettem volna, de egy szót nem értettem a japánok hadaró, gyors beszédéből. Aztán egyszer csak minden kitisztult… elkezdtem érteni őket… ez az év tanított meg engem beszélni és beszédérteni japánul.

Miután hazaértem egyszer csak megszólalt a telefon az otthonunkban. Az akkori Malév Air Tourstól kerestek, a nagykövetség adta meg a számomat. Japánul beszélő emberekre vadásztak, mert hirtelen kezdett növekedni a Magyarországra érkező japán turisták száma, kellenének idegenvezetők. Belevágtam. Kis kiegészítő diákmunkának indult…. lett belőle 25 év. Beutaztatásban, majd később kiutaztatásban kezdtem el dolgozni. Néha belegondolok, hogy mikor az 1980-as évek közepén elkezdtem Japánnal foglalkozni, arról álmodoztam hogy életemben egyszer talán majd eljutok oda. Ma, majd félszáz japán látogatással a hátam mögött hihetetlennek tűnik a múlt. De az egy más világ volt.

A hosszú évek során aztán kialakult egy kapcsolat rendszer, megismertem a kollégákat, baráti viszonyok szövődtek. Ennek eredményeképp kerültem nagyjából 15 éve a JTB utazási irodához, ahol a beutaztatásban kezdtem el dolgozni. Nem sokkal később felmerült a gondolat, hogy japán utazási iroda lévén ki kellene próbálni, vajon mekkora igény van Magyarországon a Japánba való kiutaztatásra. Elkezdtük a munkát, akkor még évente egy-két csoportot tudtunk megtölteni. Az elmúlt években már öt-hat kollégámmal együtt közel 15 csoportot viszünk Japánba.

Mellékelek néhány képet az első utamról. A kuriózuma inkább az hogy, több mint 25 évesek… Ennek megfelelően nyilván nem a mai modern technológia minőségét képviselik.

Edo-korabeli viselet