1993-at írtunk. Ősz volt. Diáktársaimmal léptem Japán földjére, életemben először. Nagy volt az izgalom, mert indulás előtt egy héttel még azt sem tudtuk, hogy el tudunk-e majd utazni. Szolnoknak igen régóta kapcsolata volt a Yamagata-megyében található Sakata kisvárossal, illetve a yokohamai Japán-Magyar Baráti Körrel és ezért ezt a két várost tekintettük bázisnak. Majd két hétig viselték gondunkat japán vendéglátóink, aztán eljött a búcsú pillanata. A többiektől nekem is, mert én még maradtam két hetet. Csak azzal nem számoltam, hogy két hét japán tartózkodás bizony nem kevés pénzbe fog kerülni. Vegyük szépen sorjába mi történt.

Először is visszautaztam Yokohamába, ahol felhívtam egy baráti családot. Ők évek óta jártak Magyarországra és emlegették, ha arra járok mehetek majd hozzájuk. A beszélgetés nagyjából így zajlott: „Attila vagyok, azt mondtátok, ha erre járok meghúzhatom magam pár napig nálatok. – Szia Attila, persze gyere nyugodtan, mikor érkezel?  – Itt vagyok a vasútállomáson”. Barátaimnál három napig kihúztam, közben Yokohamát és környékét jártam. Innen jutottam el először Kamakurába, a 12. századi Minamoto sógunok egykori fővárosába is. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a nagyobb látnivalókba számomra igen borsos belépőket kell fizetni. Kétszer is szerencsém volt, mert előttem nagylétszámú amerikai turistacsoport araszolt befelé és nem számolták őket… Viszont a legfontosabb látnivalónál a kamakurai Nagy Buddha szobránál egyedül lézengtem, így más megoldás után kellett néznem. Huszas éveimben sok klubnak és társaságnak voltam tagja, volt vagy féltucatnyi igazolvány nálam. Az egyiket elővettem és felvillantottam, majd odaszóltam a bejáratnál, hogy sajtó… Hogy Japánban a valódi sajtó igazolvánnyal beengednek-e bárhová ingyen, azt a mai napig nem tudom, ugyanis én meg sem vártam a választ, a döbbent néni mellett besétáltam.


Kamakura – Hase Dera Kannon buddhista templom


Kamakura -Nagy Buddha szobor

Volt egy levelezőtársam Yuko, aki tudta, hogy Japánba fogok menni. Felhívtam hát Yokohamából és továbbálltam. Yuko nagyon aranyos volt. Büszkén mesélte, hogy ő még ugyan soha nem járt külföldön, de tudja, hogy Japánban a legbecsületesebbek az emberek és a japán vasúton például mindig mindenki pontosan fizeti ki a menetjegy árát. Ők igen- mormoltam el magamban… Bemutatott a szüleinek és a család be is fogadott néhány napra Chigasakiban, egy 300 ezer lakosú „kisvárosban”. Yuko napokon keresztül hurcolt ide-oda a környéken, viszont volt egy nap mikor dolga akadt, és nem ért rá, így egyedül vágtam neki az aznapi programomnak. A Fujit akartam látni. Fogalmam sem volt hova menjek, honnan lehet majd látni, ezért elindultam Gotenba városába, gondoltam onnan majd lesz valami.

Nos ma már tudom, hogy ha az időjárás kegyes, Gotenbából gyönyörű a japánok szent hegye. Aznap viszont esős, felhős idő volt és én nem sejtettem, ha Gotenbából semmit nem látni a hegyből, máshonnan sem lesz rá semmi esély… Így aztán nagy lelkesen nekiindultam a városból kifelé vezető útnak, abban a hitben, hogy valahol majd megtalálom a Fujit. Kiérve a lakott részről a régi bevált módszerre szavaztam, kiálltam stoppolni. Japánban ugyan nem nagy divatja van, de hamarosan megállt egy autós, akinek én elmagyaráztam, hogy a Fujihoz megyek. Később derült ki, hogy tapasztalatlanságom és tudatlanságom ismét érdekes kanyart tett az aznapi kirándulásomba. A helyiek ugyanis egyszerűen csak Fuji néven emlegetik a várostól nem messze található Fuji Camp nevű amerikai tengerészgyalogos bázist. A bácsi el is vitt engem oda és a bejáratnál kipaterolt a járműből, én pedig ott álltam értetlenül szemtől szemben egy amerikai katonatiszttel, aki szintén nem igazán értette mit csinálok én éppen ott. Mikor elmagyaráztam neki, hogy én a Fuji-hegyhez igyekeznék, csak itt tettek ki az autóból elkezdett hangosan nevetni. „Ott a Fuji” – mutatott toronyiránt a felhők mögé. „Ma már nem fogod látni.” – tette hozzá. Szomorúan vettem tudomásul és indultam vissza Chigasakiba. Este Yuko-nak elpanaszoltam, hogy a Fujiból semmit nem láttam. Cserébe csinált nekem vacsorát.


Fuji hegy

Még mindig volt hat napom, viszont a pénzem rohamosan fogyott. Mindenképpen szerettem volna eljutni még Nikkóba és környékére. A már korábban kitapasztalt trükkel erős „kedvezménnyel” jutottam el Nikkóba, vonattal. Este volt mire odaértem, szállásom viszont nem volt sehol, és pénzem sem nagyon maradt rá. Ezért úgy döntöttem, a vasútállomáson fogok nyugovóra térni. A mosdóba akartam bemenni, de a férfi részt bezárták éjszakára, a női viszont nyitva maradt, így oda költöztem be. Nem is volt baj másnap reggelig… akkor viszont mikor egy középkorú japán hölgy jött volna be dolgát végezni és azzal szembesült, hogy egy szakállas, vállig érő hajú, ápolatlan külföldi ijedten mered rá a hálózsákja mélyéből, hatalmas sikoltással távozott. Két percen belül én is eltűntem, mert erős volt a gyanúm, hogy előbb-utóbb a rendőrök is megjelennek. Nikkóban a Tokugawa-sógunok emlékeivel ismerkedhet meg az ember, majd egy későbbi posztban részletesen bemutatom. Szomorú, de ki kellett fizessem a belépőt. Késő délután viszont tovább utaztam egy Edo-mura nevezetű intézménybe. Edo-mura tulajdonképpen egy Edo-korabeli (17-19. század) skanzen egyvelege a Disneyland japán megfelelőjével. Szamurájok és nindzsák mászkálnak az utcákon a gyerekek nagy örömére. Másnap reggelre volt betervezve a látogatás, de jött megint az este. Éjszakára a bejárat mellett lévő csomagmegőrző alá húzódtam be, sajnos a lábam kilógott és éjjel esett az eső. Másnap viszont ahogy fogamat szívva a pénzemet számolgattam a bejáratnál, megszólított egy négy fős japán család, majd a papa gyorsan meg is hívott egy belépőre, majd később egy ebédre. Imádtam Edo-murát a nindzsáival, gésáival és szamurájaival. Estefelé már Tokió felé robogtam és szállás után kellett néznem.


Szamuráj Nikko Edomurában


Nikko – Toshogu sintó szentély


Nikko – a három bölcs majom

Még négy éjszaka. A biztos megoldásnak a shinjuku-i állomás tűnt, ott laktak a hajléktalanok. Sorban egymás mellett papírdobozokban. Nekem nem volt dobozom. Eleinte furán néztek, aztán már beszélgettünk is. A napjaim azzal teltek, hogy mászkáltam a városban ide-oda. Az útba eső telefonfülkéket és italautomatákat mindig gondosan leellenőriztem, valami apró összejött belőle. Ha fiatalokat láttam, leszólítottam őket. Kaptam tőlük ételt és italt. Ha elfáradtam kifeküdtem a Yoyogi parkba. Este pedig vissza Shinjuku állomásra a szállásomra. Harmadik estére megszoktam, hogy én már lefekvéshez készülődök, mellettem pedig még hömpölyög a tömeg. Utolsó este aztán csoda történt. Éppen ágyazok magamnak, mikor a szemem sarkából azt látom, hogy egy japán férfi zavartan áll tőlem nem messze és engem figyel. Gondoltam majd elmegy, de megszólalt: „Attila, mit csinálsz te itt?” Ekkor felnéztem: „Tanár Úr, én itt lakom”…. Tokió kellős közepén véletlenül összefutottam a volt tanárommal. Aznap este már meleg zuhany várt, vacsorával és friss ágyneművel. De a legjobb az volt az egészben, hogy másnap frissen zuhanyozva, tanáromtól kapott tiszta ruhában mehettem ki a repülőtérre és jöhettem haza.

Szerző: Jándi Attila