1945. augusztus 6-án hajnalban az Enola Gay nevű B-29-es bombázó felszállt Tinian szigetéről fedélzetén a Kisfiúval, két másik gép, a The Great Artiste és a Necessary Evil társaságában. A folytatás már történelem… egy olyan történelmi pillanat, mely megváltoztatta a világot. Az Egyesült Államok vezetése az atombomba bevetését tartotta egyetlen megoldásnak a második világháború befejezéséhez a csendes-óceáni hadszíntéren. Nem szeretnék belemenni az előzményekbe, ezt mindig részletesen elmesélem a helyszínen, a következményeket pedig mindenki ismeri. A robbanás pillanatában 70 ezer ember halt meg, a nukleáris fertőzéssel kapcsolatos áldozatok számát mára mintegy 300 ezerre tehetjük. Inkább leírnám a több tucatnyi japán utazásom egyik legmegrendítőbb pillanatát.
A hiroshimai múzeum különtermébe ültünk be… csak mi magyarok. Néhány pillanat múlva belépett egy elegáns idős japán hölgy, udvariasan köszönt és bemutatkozott. „Kajimoto Yoshiko vagyok,” – mondta. „Azon a reggelen a barátnőimmel egy külvárosi telepen dolgoztunk. Kicsi gyerekként iskola mellett szükség volt a bevételre, mert a családnak nem volt mit ennie. A háború tönkretett mindent. Szegények voltunk, apámat szerencsére valamiért nem sorozták be, de még így sem kerestek annyit a szüleim, hogy el tudjanak tartani bennünket. Hallottuk a repülőgépek motorjának zúgását, de ez mindennapos volt akkoriban. Az a reggel is ugyanúgy indult, mint a többi. Hirtelen nagy robbanás hangját hallottam, mindent vakító fény árasztott el, majd elveszítettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem minden romokban hevert körülöttem. Fogalmam sem volt mi történt. Síró, jajveszékelő emberek feküdtek mindenhol, sokan közülük haldokoltak és nagyon sokan már holtan hevertek a földön. A barátnőmmel elindultunk, de nem tudtuk hova. Egy gondolat járt a fejemben, megtalálni a családomat. Akkor még nem tudtam, hogy a testvéremet és az édesanyámat már nem fogom látni soha többet. Azt sem tudtuk, hogy a városközpont egyik pillanatról a másikra megsemmisült. Hogy emberek tízezrei haltak meg egy pillanat alatt. Édesapám, aki a város másik végén dolgozott szintén elindult, hogy megtaláljon bennünket. Órák múlva találkoztunk. Természetesen ő sem tudta mi történt, hiszen az emberiség először szembesült történelme során nukleáris támadással. Azt sem tudta akkor, hogy miközben átjött a városon halálos adagú sugárdózist kapott a teste. Néhány év múlva ez vitte őt el.”
Mikor a hölgy befejezte a történetét feltettem neki egy kérdést. Megkértem tisztelettel őszintén válaszoljon, ahogy a szíve diktálja. Megkérdeztem hogyan érez az akkori amerikai kormány iránt. Nem a mostani, nem az amerikai emberek, hanem a Harry Truman vezette kormány iránt. Ezt mondta: „Elvették a családomat, elvették az álmaimat. Megvetem őket. De nem jobban, mint a saját kormányunkat, aki belevitt minket ebbe az értelmetlen háborúba.” Azt hiszem ennél emberibb választ nem lehetett volna erre a kérdésre adni.
Hiroshima lassan tért magához a sokkból, de az emberek élethez való ragaszkodását jelzi, hogy a külvárosban három napra rá kinyitott az első üzlet. Az emberek, akik még mindig nem értették mi történt megpróbálták túlélni a túlélhetetlent és elkezdeni élni – újra. Sokan elhagyták a várost. Menekültek. Több százan szerencsétlenségükre Nagasakiba költöztek. Augusztus 9-én hajnalban aztán elhagyta Tinian felszállópályáját a Bockscar bombázó. Hallottuk már Kokura városa nevét? Ugye nem… Pedig Kokura volt a Bockscar elsődleges célpontja, de az időjárási viszonyok miatt a B-terv lépett életbe és a gép Nagasaki felé vette az irányt. Néhány órán belül Nagasaki sorsa is beteljesedett. Tucatnyi olyan emberről tudunk, akik mindkét támadást túlélték. Volt egy akkor 8 éves kisfiú, aki elmondása szerint hatalmas buborékot vélt felfedezni maga körül és senki nem érti hogyan, de sértetlen maradt. Amikor elindult haldokló, vízért könyörgő embereket látott maga körül. Gondosan mindegyiküket megitatta, akaratán kívül ugyan, de a fertőzött vízzel. A halálba küldte őket… a kisfiú felnőtt és életét ezeknek az embereknek az emlékének szentelte. Épített egy shinto szentélyt és minden reggel elmondott egy imát azokért, akiket megitatott….
Szomorú történet ez, de hozzátartozik Japánhoz. Az úgynevezett Atombomba-dóm megmaradt romjai, a Béke-park, a múzeum mind-mind mementói egy olyan pillanatnak, aminek soha többé nem szabad megismétlődnie. Utunk során természetesen ellátogatunk ezekre a helyekre, hogy választ kapjunk sok-sok kérdésre. Hogy miért döntött Japán évekkel előtte egy megelőző csapás bevitele mellett Pearl Harbourban, hogy mi vezetett az atombomba bevetéséhez, hogy miért vették le Kyotot a listáról, pedig az első helyen állt, hogy miért nem igaz, hogy az amerikai katonai vezetés nem tudta mekkora pusztítást okoz majd a bomba, hogy hogyan tiltakozott Teller Ede és Szilárd Leó a bomba bevetése ellen eredménytelenül, hogy miért gondolta az amerikai kormány, hogy szükség van a második bomba bevetésére is és hogy vajon tényleg a háború befejezése volt-e a cél ezzel és ez a támadás Japánnak szólt-e, mind-mind érdekes és fontos pillanatai a történelemnek.
- augusztus 6-a reggel 8.15. perc. Paul W. Tibbets ezredes, az Enola Gay kapitánya remegő hangon ennyit tud mondani. „Istenem…”
„A többi néma csönd”
Szerző: Jándi Attila
